Az amerikai űrhajós Cory McAbee agyszüleménye, ő rendezte, írta, a főszereplője a filmnek, és saját rockabilly zenekara, a The Billy Nayer Show adja a zenei aláfestést. 35 milliméteres fekete-fehér filmre forgatták és a teljes költségvetés megállt 1 és 2 millió dollár között. A speciális effekteket (pl. az űrhajót és az űrben játszódó átkötőjeleneteket) festmények helyettesítik, melyek remekül passzolnak a film képi világához.

A fekete-fehér, kontrasztos és csudásan megvilágított terek, valamint a szereplők fotózása külön dícséretet érdemel.
Ügyesen és megepően adagolták a musical-betéteket és a táncjeleneteket, igyekeztek elkerülni minden klisét, eleve a zene és a dalszövegek nem éreztetik velünk, hogy valami tucat-rockmusicalt nézünk. 
Lehetne áradozni még a filmről, de a klasszikus ajánlás, azt hiszem, a legmegfelelőbb itt: ezt bizony látni kell!

A történet egy elképzelt múltban játszódik, ahol az űrutazást kétkezi munkások valósították meg, ezért az űrhajók vagy a felszerelés is olyanok, amiket akár – kicsit túlozva – kalapáccsal is össze lehet rakni. A Vénuszon élnek a nők, akik csakis egyetlen férfit fogadnak el maguk közt, akit királyukká választanak. A férfiak többsége még csak nem is látott asszonyt. Amikor a Vénusz királya elhalálozik, új férfit kell leszállítani a Vénuszra. Ekkor kerül képbe a főszereplő űrhajós kereskedő, Samuel Curtis (Cory McAbee), az „Áfonya Kalóz”...

A The American Astronaut olyasmi, mintha a Flash Gordon-tv-sorozatot Ed Wood készítette volna és producernek Lemmyt hívták volna meg a Motörheadből. Egy őrült, hallucinogén rock 'n' roll musical/vígjáték/sci-fi kultuszfilm a hatvanas évekből kivágott, old-school western-jelenetekkel. Az író/rendező/főszereplő Cory McAbee csodásan képes mellőzni mindent, amit a filmkészítésről bármilyen iskolában meg lehet tanulni, tökéletesen sutba vágja a hagyományos forgatókönyvírás szabályait – ezzel megteremtve az anti-forgatókönyv/antifilm prototípusát, ami egy kb. tízéves gyerek őszinte fantáziáján alapszik, egy olyan gyerekén, akit még nem rontottak meg tanulással! McAbee mer szembemenni a filmes iskolák beidegződéseivel, ezáltal egy minden szempontból egyedi, szerzői filmet tesz le az asztalra. Jeeeeeee!

A kontrasztos, árnyékolt fényképezés Frank Capra filmjeit (főleg az Arsenic and Old Lace című krimit, 1944) idézi. Az egész filmet 27 nap alatt forgatták Queens tengerpartján, ahol a homokos part a fekete-fehér árnyékvilágban egy idegen hold talajává avanzsált. Nos, ez az alacsony költségvetésű filmrevű tökéletes éjszakai B-mozi, remek inspiráció a pénzért aggódó független filmeseknek, hogy ne keseredjenek el, hanem vágjanak bele és legyenek hihetetlenül kreatívak, mert a film meg fog jelenni! 

Az Amerikai űrhajós kegyetlenül vicces film, amit valószínűleg nem jelenthetünk ki csupán egy megnézés után, muszáj többször alaposan végigmenni rajta. És még annak ellenére is néha olyan érzésünk támad, hogy semmi értelme nincs az egésznek, csak egy elmebajos őrült repdeső fantáziáját hívatott életre kelteni.

A film egyedi hangulatát a fentieken kívül az igazán innovatív házi készítésű effektek adják, a mindenféle technikai kompjúter-utómunkát nélkülöző, összetákolt cuccok és a szépen megfestett űrös képek.

A furfangos és ellenséges narrátor, aki magát csak szülinaposnak hívja, Hess professzor (Rocco Sisto) csak azt öli meg, akit nem akar. Ez a fura paradoxon vezérli akkor is, amikor az általa egyébként nagyon is kedvelt Samuel Curtist (Cory McAbee), a galaktikus kalózt szeretné megölni, akibe egyébként valamilyen módon szerelmes is. Ez a homoerotikus románc kettejük közt valójában mégsem szerelem, nincs kimondva, lehetne akár barátság is, ami az űrutazásnak köszönhetően – és hogy keresztezték egymás útját – kialakult. Mégis amolyan gyűlöllek-szeretlek kapcsolat van köztük, és hogy értelmezzük, az kizárólag tőlünk függ, nézőktől.

Úgy tűnik, minden karakter ismeri egymást régről, ezért persze senki nem lepődik meg, ha valaki furcsán kezd viselkedni, kovbojtáncot jár vagy épp marhaságot mond. McAbee karakterei valójában anti-westernhősök, szakadt és buta, béna munkások, akik – fityiszt mutatva a western hagyományos működési elveinek – totál agyatlanul viselkednek. Az, hogy mégis hogy kerültek az űrbe, na, az teljes rejtély... 

A pókerarc Tom Aldredge őrültjól játssza az öreg fószert a bárban a férfiakkal teli aszteroidán, a Ceresen, aki egy gyerekes viccet mesél vagy 5 percig a "Hertz Donut"-ról, amin persze nem a vicces részeknél szakad a közönség, bár az is igaz, hogy az egész egyáltalán nem vicces – a hosszával, a poéntalanságával a végén mégis eléri, hogy elkezdjünk mosolyogni rajta és a végén komolyan és szívből röhögjünk.

McAbee grandiózus munkát végzett, hogy végig sikerüljön kibillenteni a balanszot a kiszámíthatatlanság felé.

A nem-ebből-a-világból-való szexjelenetek azokra az iskolaidőkre emlékeztetnek minket, amikor a gyerekeket nem szerint különválasztották és ez persze arra ösztökélt mindenkit, hogy a másikról fantáziáljon, sztorizzon. A férfiak a Jupiteren teljesen kivannak a mesés nőcis sztoriktól, a nők a Vénuszon totál be vannak kattanva, vajon kit hoznak majd királyuknak, akin kiélhetik szexuális fantáziájukat. 

Ezt a filmet sok nézés után sem biztos, hogy meg lehet érteni, mert – bár egyre jobb lesz a kép – valójában folyamatosan szélesedik is az értelmezési spirál, ezzel együtt tisztább nem lesz. Kétségtelenül csak egyfajta közönség fog rákattanni a filmre, valahol az El Topo és az Eraserhead rajongótáborának metszéspontján. Bár ki tudja, nem várt fordulat is lehetséges, talán Jerry Zucker Ghostján nevelkedett, látens rendbontó, kétgyermekes anyáknak is bejöhet...

Ha felveszed a leghülyébb sapkádat és nem próbálsz meg felnőttebbnek tűnni legbelsőbb magadnál, akkor igazán nagy élményben lehet részed, ha ezt a leírhatatlanul agyament művészfilmet megnézed.  

forrás: Kilencesterv, soundZcapa

IMDB >

Ebben a kamarathrillerben egy fiatal bevándorló nő (Marta Milans) takarítóként dolgozik New York egyik régi éttermében, hogy elég pénzt gyűjtsön össze beteg kisfia életmentő műtétjéhez. Se családja, se barátai nincsenek, magányosan él, reménytelen és kiszolgáltatott helyzetben, minden centet félretesz és hazaküld. Mivel minden percét az étteremben tölti, semmi pihenést nem hagyva magának, az állapota lassan, de biztosan megromlik, ezzel együtt félelmetes erők kezdik kísérteni, amik látszólag az öreg épület falaiban tanyáznak. Egyre kétségbeesettebben küzd az idővel, hogy otthagyhassa New Yorkot és visszatérhessen a fiához, mielőtt az ördögien gonosz, sötét jelenések teljesen megőrjítik és elveszejtik.

Greg Olliver rendező és Marc Landau forgatókönyvíró munkája sikerrel kerüli ki az alacsony költségvetésű horrorok két alapvető klisé-mechanizmusát, a teljes és végletes abszurditást (pl. ThanksKilling 3) és az olcsó trendutánzatokat (pl. a zombizós filmek végtelenül hosszú sora). Olliver filmje egy egyedülálló paranormális történet, miközben egy szépen ívelő, karakterorientált thriller is egyben.

Landau egy feszes, jó tempójú kísértetsztorit vázol fel, ahol a démoni erők egy kétségbeesett, megszakadásig güriző és emiatt (is) eléggé sebezhető anyát vesznek célba. A Lourdest játszó színésznő csodásan alakítja az ijedt, mégis eltökélten helytálló, saját racionalitásában, józan eszében egyre kevésbé bízó nőt. A karaktere igencsak összetett, hiszen new yorki környzetben idegenként kell megfelelnie, emiatt egyébként is bizalomhiányos, összeszorított fogakkal tűri a megaláztatást, és egyébként a munkával járó éjszakázást. A fia megmentése érdekében semmiképp sem szabad összeomolnia, ezért minden személyes problémát figyelmen kívül hagy, hiszen a pénzkereset a fő.  Ahogy a paranormális jelenségek száma nő, úgy lesz ijedtebb, de mindent magában tart és úgy néz ki, elmegy akár a legvégsőkig. 

Bármilyen istennyila akarja is elérni őt, bárhogyan is változzon át a konyha poltergeist-fészekké, Lourdes kitart. Egyszerre lebilincselő és rémisztő, ahogy kezeli a szituációt, magunkban folyton azt kérdezzük, vajon mi ugyanígy képesek lennénk maradni és lemenni a pincébe egy újabb üveg borért, a rosszul kivilágított öltözőhöz a ruhánkért, vagy nagyon gyorsan elhúznánk onnan a francba és keresnénk valami más megoldást a pénzszerzésre.

Milans remek játéka nem az egyetlen magas labda a filmben. A Devoured – hála Olliver jól átgondolt és érzékenyen felépített világának – kifinomult képi koncpeciót mutat fel, klassz és aprólékosan kidolgozott, jó szögből vett, ügyesen megkomponált berendezésű belső terek, jól értelmezhetően elváló, csajos étteremrész és hátborzongatóan sejtelmes, démonok nélkül is kísértetjárta, labirintusszerű pince. A fényképezés mindig pontos, sehol nincs egy felesleges, kivágható részlet. A tér nem csak impresszív, de önmagában is feszültségkeltő, ami erős, horrorhoz illő atmoszférát tud teremteni.

A Devoured nagyon ügyesen bánik a trükkökkel, a gonosz sosem jelenik meg direkt módon, elsuhan, éppen csak feltűnik, a sötétben mintha látnánk, aztán már nincs is ott, vagy átsétál egy biztonsági kamera előtt. Többször csak mi látjuk, Lourdes maximum érzékelheti a jelenlétét.

Egy lassúégésű thrillert látunk, ahol az atmoszféra és a történet dominál a véres exploitation helyett. Olliver filmje nem megmutatja a horrort, hanem elképzelteti veled, minden a fejedben zajlik, úgy félsz, hogy szinte sosem ijedsz meg. A sztori kedvesen és szerethetőn indul, az anya mindent megtesz a fiáért, sokat vállal és sokat tűr, aztán a feszültség észrevétlenül fokozódik, miközben a pszichologikus játék nem kapcsol be, Lourdes végig ésszerű és logikus marad, a helyzet tehát az, hogy egy tőle és mindenkitől független erő tevékenykedik a filmben, ami látszólag senki másra nem hat, csak rá.

A film vége sok mindenre magyarázatot adhat, de a gondolatainkat nem csitítja el semmilyen megoldás. Meg vagyunk ijedve és kényelmetlenül érezzük magunkat. Lourdes sorsát megismerve választ kaphatunk a gonosz létezésére, érteni vagy felfogni viszont annál nehezebben tudjuk. Klassz mozi, kísértő és szép darab!

IMDB >

Marie (Sonia Suhl) egy félénk 19 éves lány, aki egy elszigetelt dán halászfaluban él az apjával, Thorral (Lars Mikkelsen) és magatehetetlen anyjával (Sonja Richter). Furcsa kiütések borítják a mellkasát, amik idővel egyre kényelmetlenebbé válnak, főleg, amikor szőr kezd nőni belőlük. Eleinte persze megpróbál nem tudomást venni az elváltozásokról. Munkát vállal egy halfeldolgozó üzemben, ahol a munkatársai eléggé ellenszenvesen viselkednek vele és szekálják, látszólag csak szemétségből, de az érződik, hogy valami komolyabb dolog van a háttérben, amiről senki sem beszél. Ahogy Marie egyre ijesztőbb változásokon megy keresztül, lassan rá kell döbbennie, hogy családja egy furcsa és veszélyes titkot rejteget és édesanyja betegsége bizonyos módon összefüggésben lehet az ő betegségével is(?).

Jonas Alexander Arnby rendezői debütje magabiztos, jól kivitelezett munka, ami érzésre sokat köszönhet a remek északi noir drámának, a Låt den rätte komma innek (Engedj be, 2008) de szerencsére nem hatott rá egyáltalán a mindenféle vegyi (és elme-) tisztításnak alávetett és ezért minden eredetiségtől sikeresen megszabadított Twilight (Alkonyat) széria vagy a képregény-adaptációs vérontás, az Underworld-franchise sem.

Az Állatok álma (még nincs magyar címe tudtommal) egy érzékeny felnőtté érős (coming-of-age) sztori néhány halottal és fura farkasemberes szexjelenetekkel, egy lassan, de szépen megkomonált skandináv lánydráma, ami pont emiatt túl "izé" a hardcore horrorrajongóknak és kényelmetlenül belemenős az európai művészfilm-barátoknak.

Az elsőfilmes színészlány, Sonia Suhl már arcszerkezetében és bőrszínében is tökéletes választás a főszereplő karakter eljátszására, kb. úgy fest, mint Munch híres képe, a Sikoly központi alakja, kórosan sápadt és mintha folyamatosan kísértetet látna...

Ugyan itthon összetehetnénk a kezünket, ha egy filmre 5 és fél millió dollárt adnának, ám máshol ez egyébként alacsony költségvetésnek számít. Az Állatok álmában ebből a pénzből csodás fényképezést köszönhetünk Niels Thastumnak, aki az elhagyatott, sziklás dán félsziget, a Jutland tengerpartját hangulatos és szépséges vízfesték-színekkel festette meg, a tenger és a homok megannyi színe és a felhős-esős szürkék árnyalatai klassz hangulatot árasztanak egész film alatt. A belső képek a dán tv-drámákat idéző kézi kamerás, prózai snittekből és szépen bevilágított részletekből állnak össze.

A When Animals Dreams nem az első lycantrópiával foglalkozó film, ami allegóriaként használja fel a "szőrősödést" mint klasszikus félelmet a női pubertástól, a szexualitástól és a megfelelési kényszertől – a felnőtté válástól általában. Persze más, jól megcsinált filmekben már régebben is találkozhattunk ezzel a témával, ott van például a remek képregény-adaptációs horror, a Ginger Snaps-trilógia (Farkasvér, illetve később: Vérszomj, 2000), viszont Arnby és a forgatókönyvíró Rasmus Birch itt sokkal erősebben rajzolták meg Marie-ben a 2010-es évek feminista-álláspontját, ami akkor a legszembeötlőbb, amikor az üzemben egyszerre lesz a férfiak szexuális vonzódásának és utálatának, lenézésének tárgya is, akik már-már szexuális zaklatásba hajló módon cikizik és viccelődnek vele.

Az Állatok álma szinte végig kitart a maga komótos, drámaian emberi tempója mellett, és csak az utolsó jelenetben kapcsol gyilkos-üzemmódba a film, amikor a szőrös és ijesztő farkas-Marie amolyan Carrie-stílusú bosszúhadjáratba kezd a szomszédai ellen, akik – ahogy lassacskán kiderül – a családja és az ő életét is régóta megkeserítették.

Arnby debüt rendezése stílusos, egy picit túl lágy, mindenesetre a farkasemberes kliséket csudásan képes kikerülni, kellemesen friss hangot adva a hagyományhoz. Ami igaz, az igaz, a werewolf-mániások nem igazán fognak tudni mit kezdeni a filmmel, kivéve azon kevesek, akik farkasember- és művészfilm-rajongók egyben.

Mint például én.

„A WolfCop az egyik legjobb dolog Kanadából Pamela Anderson óta.” (Dread Central)

Nos, ehhez nem is fűznék hozzá sokmindent, az viszont igaz, hogy a főképp dokumentumfilmes és reality-tv-rendező Lowell Dean második egészestés horrorja ügyesen áttört a rossz film, jó film közt húzódó védőpajzson (no, meg Kanada országhatárán) és ha nem is csillagos ötös, de egy hármas fölé produkciót letett az asztalra, trash- és kultuszfilm-rajongók nagy örömére.

A FarkasZsaru egy iszákos, nemtörődöm kisvárosi rendőr, Lou Garou (Leo Fafard) életébe enged bepillantást, aki úgy nagyjából mindenre tojik az ég adta világon, kivéve az italra. Ennek következtében nem sok józan pillanatot és felelőségteljes gondolkodó arcvonást ismerhetünk meg tőle, órákat késik a munkahelyéről, a reggeli pár korty meleg sört a kocsiba ülve ki is hányja, nyomozás közben vagy inkább helyett a Foggal és körömmel nevű csehóban fűzi a jócsaj csapost, aki egyébként felesekkel viszonozza az érzelmeit.

Egyik – úgy tűnik, elég komoly – éjszakája után Lou nemcsak a szokásos másnapos fejfájással és emlékezetvesztéssel ébred, hanem egy jókora és szó szerint húsbavágó pentagrammal a mellkasán. A bortválkozás nem segít, egyre szőrösebb mindenhol, tetejében kiélesedtek az érzékei, jobban hall és még a parfümöt is megérzi a kolléganőjén, aki két napja nem fújta be magát.

A dolog egyre nyilvánvalóbb: Lou farkasember lett. De hogy miért, mitől és hogyan, ezt neki kell kinyomoznia.

A probléma a mostanában minket újra elözönlő alacsony költségvetésű (low budget) horrorfilmekkel (a náci-zombi társaság vagy a Leszbikus vámpírgyilkosok) az, hogy feleannyira sem akarnak/tudnak viccesek lenni, mint ahogy azt ők/mi szeretné(n)k. A WolfCop ezzel szemben azt adja, amit ígér, egy konzerv splatter-vígjátékot folyamatos öngól viccekkel, utalásokkal és groteszk, csináld magad speciális effektekkel és hülye gumimaszkkal, vagyis a sokunknak ismerős trash-humorral, annak is a frankó, pöpec fajtájából. 

A farkasemberré avanzsált és farkasemberes nevű Lou Garou – hála kivételesre fejlődött érzékeinek és alkoholrezisztenssé vált szervezetének – nyomozni kezd saját átváltozása után és hamarosan egy furcsa összeesküvés kellős közepén találja magát megspékelve alakváltó démonokkal. Amire a gazfickók nem számítanak, az az, hogy Lou nem rest kihasználni új képességeit és kivételes izomerejét a nyomozás során, hogy felfedje a bűnösöket.

A WolfCop persze nem fog díjakat nyerni eredetiségéért vagy jóízléséért (az első átváltozás például a legvacakabb olcsófilmeket is megszégyenítően keményre sikeredett, trash-értelemben véve is), de egy késő esti sörözéshez remek kiindulópontként szolgál.

A film honlapja >

IMDB >

A found ige alapjelentése a keres, talál, felfedez, de pont az ilyen rövid, egyszavas címek sugallnak nekünk sokkal többet egy egyszerű „felfedezésnél”. A found ugyanis jelenthet megítélést, de az alapít, alapoz, megalapoz (ebben az esetben akár egy életet is) is beletartozik a szó szerteágazó értelmezési körébe. Persze Scott Schirmer első, egész estés rendezését nézve nem a szavakon jár az eszünk, ugyanis a történet és a narratíva ügyesen beszippant, elszótlanodunk és csak bámuljuk a vásznat és utána sincs sok kedvünk beszélgetni.

A Found a horror-megszállott 12 éves Marty néhány napját mutatja be. Magának való, csendes, intelligens gyerek, aki imádja a horrorfilmeket, tökéletesen ismeri az alműfajokat és anyja – nem túl heves – tiltakozása ellenére minden alkalmat megragad, hogy a közeli videotékából pár klassz alkotást kikölcsönözzön. Marty nagy képzelőerővel bír, fantasy-képregényt rajzol, folyamatosan új karakterek kidolgozása jár a fejében. Marty szerint egyáltalán nem baj, ha valaki horrort néz, attól még nem válik őrült pszichopatává és nem siklik ki az élete. Martyt sok szekálás éri az iskolában, főleg a színesbőrű osztálytársa, Marcus Senders cseszteti, a nagydarab melák, aki a középső ujját mutatja a tanítónéninek és kispöcsűnek és buzinak nevezi Martyt. 

Marty bátyjáról, Steve-ről nagyjából az első két percben kiderül, hogy pszichopata gyilkos, a szobája szekrényében egy sporttáska lapul, amiben rendszeresen levágott fejeket találni. Marty mindig óvatosan, gumikesztyűben nyitja ki a táskát és mindig gondosan ugyanúgy teszi vissza a fejet, nehogy kutakodáson érjék. Marty olyan természetességgel gondolkodik minderről (a történetet az ő narrációjából ismerjük meg), hogy azt hihetnénk, őt már semmi sem rémiszti meg. A horrorfilmek valóban bizonyos védettséget biztosítanak a számára, segítségükkel Marty kívülállóként képes látni sok szörnyű és persze kevésbé rossz dolgot, mint például a testvére őrületét, apja korlátoltságát vagy épp a suliban történteket.

Ez nem jelenti azt, hogy Marty érzéketlen, inkább csak mindent magában próbál feldolgozni, végiggondolni és megérteni, kifelé szinte semmi érzelmet nem mutat. Ha nagynéha el is csípjük a mosolyát vagy sírni látjuk, azt csak mi, beavatottak (nézők) vesszük észre, a környezete, szülei sosem. 

Marty többször is kis híján lebukik a tesvére előtt, amint a szobájában kutakodik. Egyik alkalommal beszél Marcusról Steve-nek, aki arra bíztatja, hogy legközelebb ne hagyja magát, üssön vissza, mutassa meg az erejét. A beszélgetés végén Steve a gyerek teljes nevére is rákérdez, könnyű továbbgondolni, miért.

Másnap Marty a legjobb barátját hívja át képregényt rajzolni és persze horrort nézni. Három filmet is tervez erre az estére, de csak kettő van benn a tékában, a harmadik, a Headless hiányzik a tokból. Ezt a kazettát Steve horrorgyűjteményében találja meg nem sokkal később, a mellette heverő papírcetlin több jelenet is meg van jelölve, egyértelműen fontos film a számára. Miközben rajzolnak, kiderül, hogy a nagyszájú Marcus nem ment be az iskolába, Marty megsejt valamit, a táskában ezúttal Marcus feje rejtezik. 

Marty berakja a Headlesst. A film a filmben helyzet tulajdonképpen sokkal véresebb és gusztustalanabb, mint azt várnánk, a minimalista gore slasherben a koponyamaszkos férfialak sokkoló, véres öldöklést rendez. Ez a jelenet nem csak azt sugallja, hogy Marty bátyja bizonyos tekintetben hasonló pszichopata, mint a filmbeli gyilkos, hanem azt is láthajtuk, mennyire felkavarja Martyt a gondolat, hogy a tesvére elmeháborodott. Marty nem képes végignézni a filmet, de tartja magát, szinte csukott szemmel, fejlehajtva szenvedi végig, miközben a legjobb barát ragyogó szemmel nézi a kínzásokat, majd a végén szinte mellékesen közli, ez volt a leggyengébb horror, amit valaha látott.

Amikor David a saját szobájában kezdi szekálni Martyt és kijelenti, hogy már nem is a legjobb barátja, mert megunta, hogy miatta őt is hülyének nézik, Martyban elpattan valami, és dacból és méregből úgy dönt, megmutatja Davidnek a bowlingtáskát, benne Marcus levágott fejével. David rosszul lesz, Marty pedig azzal zsarolja, hogy a bátyja meg fogja ölni, ha bármit tesz, ha egy szót is szól valakinek.

A film lassan, de biztosan jut el a csúcspontjára. Amikor kiderül, mit tett Marty, Steve nem bántja, sőt, végül megígéri, hogy sosem fogja bántani, ők ketten örökre tetvérek maradnak, bármi is lesz. Marty szeme felnyílik, erőt merít bátyja őrületéből és rendesen helybenhagyja egy másik osztálytársát, aki csúfolni kezdi a vasárnapi mise alatt. 

Marty tudja, hogy meggyűlik a baja, amiért az osztálytársát megverte, de olyan jól esik neki nem bocsánatot kérnie, hanem még tetézni a dolgot: azt mondja a srácnak a két anyuka előtt, hogy bármikor újra megtenné, a színesbőrű pap sem képes hatni rá és bocsánatkérést kierőszakolni. Nem csoda, hiszen Steve a tetteit azzal magyarázza, hogy apjuktól tanulta a fajgyűlöletet, minden négert megölne és eddig csakis őket gyilkolta. Marty tehát látszólag több szempontból is biztonságban érezheti magát.

De a verekedés miatt még felelnie kell. Hazaérve apja pofonvágja és nekiáll kiabálni vele, de Steve azonnal ott terem a garázsban és az apja ellen fordul, veszekedést verekedés követ, az apa a földre kerül, mérgében és döbbenetében elküldi a házból Steve-et.

Marty örlődik, tettének igazságossága és a felnőttek, főleg apja és anyja értetlensége összezavarja. Nem tudja eldönteni, mi a helyes. Ha visszaüt, megbüntetik, ha hagyja magát, akkor tovább csúfolják. 

Steve éjjel visszatér és megkéri Martyt, hogy a saját érdekében ne jöjjön ki a szobából. Marty érzi, tudja, gofy Steve meg akarja ölni a szüleiket. Ebbe nem egyezhet bele, bár elvileg nem ellenzi a testvére gyilkos vágyait, a családja, a család általában mindennél fontosabb. A család az összetartó erő, négyőjük közt nem szakadhat el a kötelék. Marty határozottan kiáll az igaza mellett. Steve viszont erősebb, megkötözi.

Martynak végig kell hallgatnia a szoszéd szobában zajló eseményeket.

A magából teljesen kivetkőző Steve vérben ázva próbálja vigasztalni az öccsét, de ő csak sír, nem képes megérteni és elfogadni a történteket. Steve teljesen összeomlik, számára a család már csak Martyt jelenti. A teljes szabadság számára a szülői béklyótól és egyben a tőlük való megszabadulás. Az utolsó, őrült jelenetben Steve meztelenül és vértől csatakosan lép ki a házuk tornácára, Marty pedig még mindig megkötözve ül és nyugodt hangon azon moralizál, vajon ezt az egészet mikor fogják észrevenni, mikor találnak rá a rendőrök. Végül Martyt láthatjuk a fotelban apjuk és anyjuk levágott fejével...

„Az ilyen emlékeket valóban érdemes elnyomni.”

IMDB >

A történet négy agyament és egyben halhatatlan vámpírja közös lakást bérel az új-zélandi Wellingtonban. A körülményekhez és fajtájukhoz mérten vidámak, aranyosak, pedig hát nehéz a modern világban egy vámpír élete. Ott van példának okáért a takarítás, mosogatás, a ruházkodás, az internet...

Taika Waititi és Jemaine Clement, a film rendező-, író- és színészpárosa nagyon odatették magukat ebben az őrült áldokumentumfilmben vagy mondhatjuk: művészi stílusparódiában. Ha kényelmetlenül nyálasnak ítélted az Alkonyat-sorozatot (Twilight Saga), egy sajnálatosan kihagyott lehetőségnek a Dark Shadowst (Éjsötét árnyék) és egyébként is már totál eleged van a vámpírokból, nos, ez a marhaság garantáltan új perspektívát nyújt az esti élvezetekhez!

Húsz-harminc évenként biztosan előkerül Új-Zélandról egy rendező, aki rácáfol mindenre, amit addig tudtunk a horrorról és a nevetésről. Hát persze, hogy kitalálta mindenki: Peter Jacksonról és az ő 75 perces zombi-alien agymenéséről, a Bad Taste-ről (Ízlésficam, 1987), na, meg a nálunk is feledhetetlenségre ítéltetett Braindeadről (Hullajó, 1982) beszélek. Clement és Waititi pedig most újfent megmutatja nekünk, hogyan is kell friss vért áramoltatni a jó öreg vámpír- és farkasember-mitológiába.

A filmbeli vámpírok rendkívüli és páratlanul egyedi fazonok. A vezetőjük, a 18. századi Viago (Waititi) 379 éves és rendmániás, késtégbeesetten próbálja érvényesíteni a házirendet a lakótársakkal. A 862 éves, nyájas szabadgondolkodó Vladislav (Clement) és a vakmerő és indulatos Deacon (Jonathan Brugh) mellett a négyes aduásza kétségkívül a 8000 éves Petyr (Ben Fransham), Orlok grófot idéző, kísérteties és félelmetes jelenés, mellesleg szótlan és falfehér.

A film magával ragadó és hibátlan munka, a négyes hétköznapjaiba egy forgatócsoport segítségével tekinthetünk be, akik végignézhetik csetlés-botlásaikat, furcsa és bizarr szokásaikat és persze éjszakai ramazuriaikat, kezdve a bulizástól a mindennapi vérszívásig és ezzel járó gyilkosságig, majd aztán a vér eltakarítását, a kínos másnaposságot – mi pedig azon vesszük észre magunkat, hogy már-már a saját életünkkel kezdjük összevetni a fickókéit. A film tele van ötletes gegekkel, jól eltalált vizuális trükkökkel, mégsem száll el saját magától, minden pillanat ügyesen, hatásosan és túlzásoktól mentesen működik. Nincs túlbeszélve vagy túljátszva, és egy-egy jelenetnek akkor van vége, amikor már értjük, de nem unjuk.

A humor széles skáláját tapasztalhatjuk az abszurdtól az ízléstelenig, de minden poén fegyelmezetten és pontosan ül és jó pillanatban érkezik.A feszültséget és a történet elmozdulását az újonnan vámpírrá lett Nick (Cori Gonzales-Macuer) adja, meg persze az elmaradhatatlan legjobb emberbarát, Stu (Stu Rutherford), egy szoftveranalitikus geek, akinek száraz megjegyzései aranyat érnek.

A What We Do in the Shadows szépen meg tudja tartja a távolságot a költői és a rémisztő határaival szemben, a humor és a pátosz pedig az egyszerűségében, hétköznapiságában rejlik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint például az a jelenet, ahol Viago undorodva és felháborodva vonja kérdőre a vámpírokat, mit keresnek a mosogatóban a véres edények és miért nem volt képes senki elmosogatni öt éven át, vagy hogy miért küzdenek folyamatosan öltözködési problémákkal a vámpírok. Persze, hiszen nem látszanak a tükörben, fogalmuk sincs, hogy néz ki rajtuk bármilyen gönc.

A nem túl eredeti magyar címmel érkező Hétköznapi vámpírok – A koporsóba zárt felvétel nem is paródia, inkább az élet egy őrült és kifordult, ám valahol mégis teljesen hihető szelete, ami érzékletesen rátapint a lényegre és a rekeszizmunkra.

PORT >

IMDB >

A történet szerint Alex, a hobbiturista városi srác elviszi barátnőjét, Jennt pár napos kempingezésre gyerekkora kedvenc erdei parkjába, hogy együtt töltsenek egy zavartalan hétvégét. 

A film története nem túl bonyolult (bemenni az erdőbe, ott jól eltévedni, majd ilyen vagy olyan módon meghalni, netán túlélni), a vártnál mégis sokkal jobban működik. Egyrészt a véres horrorakciózás helyett lassan, de biztosan adagolja a feszültséget, és inkább a szereplők jellemábrázolásával törődik. Megismerjük a párocskát, akik szeretik egymást, de több mindenben nem egyeznek, a lány naívabb és egyben logikusabb, a fiú ösztönös és türelmetlenebb. Másrészt a feszültség kettőjük közt folyamatosan fokozódik, ahogy bejjebb jutnak az erdőbe.

Első este a váratlanul felbukkanó Brad, egy furcsa és vad fickó húzza keresztül Alex számítását, amikor a gyanútlan Jennel kacérkodva meghívatja magát vacsorára. A szenvtelen és erőszakos Brad nyíltan udvarol Jennek, míg Alexet le-leszólja, a dolog egy kényelmetlen pillanatig elfajulni látszik, de végül Brad elmegy.

A kaland tovább folytatódik, Alex mindenképp el szeretné érni a Blackfoot ösvényt, mert egy csodás és érintetlen tóhoz vezet, ugyanis ott szeretné megkérni Jennt. Ezt persze a lány nem tudja. A hajtós út során Alex lába még jobban megsérül, ráadásul egyre biztosabb, hogy eltévedtek. A baljós jelek sűrűsödnek, medvenyomra és egy csontig lerágott őztetemre bukkannak.

Alex nem akarja megijeszteni a lányt, ezért nem szól a medvetappancsról és valóban úgy is tűnik, megússzák a vele való találkozást. Amikor Alex végleg eltéved és a várva várt tó helyett egy hegytetőre érnek, Jenn elveszti az önuralmát, lúzernek nevezi Alexet és az egész túrát egy elcseszett és értelmetlen ballépésnek tartja, amit sosem akart. Alex az egész helyzetben valóban egy vesztes, komolyan megüttötte a nagylábujját, eltévedt és mindennek tetejében kénytelen elismerni, hogy azt tervezte, megkéri Jennt a tónál.

Letáboroznak. Hajnalban meglátogatja őket egy medve, de ők alszanak, mi pedig csak annyit látunk, hogy a vásznon keresztül beszagol, tulajdonképpen nem történik semmi, igaz, a kiakasztott zsákot kirágja. Napközben igyekeznek visszajutni az utolsó olyan elágazásig, amit Alex még ismert, de útközben besötétedik és kénytelenek még egy éjszakát a vadonban tölteni. 

Valamelyest megnyugszanak, pezsgőznek is, amit Alex a lánykérésre tartogatott, de a gyűrű végül nem kerül elő, Jenn meggondolja magát.

Normális horrorrajongó agyában természetesen rögtön megfordul, hogy ez lesz Alex utolsó éjszakája. Mégis, minden okésnak túnik, reggel lesz, a sátor ép, mindenki aranyos. Aztán Alex kinyitja a sátor ajtaját...

A Backcountry valójában egy feszültséggel teli dráma, némi medvével. Talán pont ezért is működhet, mert az irdatlan fekete medvét a film háromnegyedéig nem is látjuk és még akkor is, az utolsó pillanatig azt hihetjük, hogy nem lesz (nagy) gond, talán megússzák, talán elijesztik, talán nem éhes... Ugyanakkor mégis olyan idegesek vagyunk, hogy legszívesebben beletekernénk vagy kikapcsolnánk.

A film egyik kedves gesztusa, hogy Alex a végső helyzetben be tudja bizonyítani, hogy mégiscsak férfi a maga elvárosiasodott, de emberi módján, maga mögé húzza Jennt... és ekkor, ebben az őrült helyzetben sikerül a rendezőnek, ami általában nem: a film képes újrarendezni saját magát.

Nagy segítségére vannak ebben a zajos, minimalista aláfestő effektek és a rángatózó kameramozgás. Jenn sokkot kap, de mielőtt elszaladna, még magával hozza az eljegyzési gyűrűt. Rohan az erdőben, a medve egy ideig látszólag nem is követi. Felveszi a gyűrűt. A zajok, mély, morgó zúgás azonban újra és újra felhangzanak, a kamera nyugtalanul pásztázza a vadont, a nő lábára, kezére, arcára fókuszál, aztán kitekint a fák közé. Jenn nem jut elég messzire, életben kell maradnia, akkor hát még egy éjjel egy fa tetején.

Jenn – talán a sokkhatás miatt, de sokkal inkább saját túlélési ösztönétől hajtva – megy tovább, amikor a medve előbukkan, üldözni kezdi, egészen egy vízesésig, amiről a film elején Brad kérdezi Alexet, aki állítja, itt nőtt fel, ebben az erdőben. Melyik oldalon lehet lejutni a vízesés mellett? Alex eltalálja, a jobbon. Nos, most Jennen a sor, hogy lemásszon, ami sikerül, a végén sajnos eltöri a bokáját.

A kamera, a csend és az erdei zajok használata a lehető legjobban adják vissza, illusztrálják Jenn lelkiállapotát, kétségbeesését és fel-fel élénkülő túlélési vágyát. A fák közt araszoló lány mellett a kamera is kínlódik, szinte vele biceg.

Jenn a következő este látszólag értelmetlenül maga fölé tartja a jelzőfáklyát és a vörös fényben meglátjuk azt az elszánt tekintetet, az eltökéltséget, ami valószínűleg kisegítheti a bajból, az erdőből. A végső percekben egy szarvas sétál el mellette és a nyomati követve sikerül elérnie a kenut.

A túloldalon partra evickélő, elcsigázott lányt egy turistacsapat veszi észre, akiket – zárul a kör – Brad vezet. Adam MacDonald jó medvefilmet rendezett, amiben alig volt medve! Ügyes! Nézzétek meg!

IMDB >

Mióta Victor Halperin 1932-ben elkészítette a Fehér zombit (White Zombie), a téma sok jó és rossz filmet inspirált, ezért hát általában bizonyos távolságot érdemes tartani az élőhalottakkal foglalkozó alkotásokkal szemben. A zombik újabbnál újabb reneszánszukat élik, mindenféle földi és földönkívüli eredetű toxin, organizmus, nyavalya, gonosz tudós, netán bibliai méretű katasztrófa okán a holtukból életre kelnek és céljuk (vagy céltalanságuknál fogva fő jellemzőjük) a még élők felfalása/zombivá alakítása.

Nos, az ausztrál Wyrmwoodot érdemes közelebbről is megszemlélni, remek kikapcsolódást nyújt, kellően újszerű, tele van ötletekkel és dúskál az akcióban.

A wormwood magyarul üröm, a Bibliában a Jelenések könyvében az apokalipszis eljövetelét jelző csillag neve volt, de általában a keserűség jelzője, a vízbe eső égitest keserűvé (ihatatlanná) változatta a folyókat. A wyrmwood a vírus és az üröm szavak összevonásából ered.

A Roache-Turner szerzőpáros – úgy tűnik – elég elkötelezett volt az ügy érdekében és az ausztrál bozótosba dobott zombi-apokalipszisük szuper nagyott durrantott! Mad Max-esen átépített járgányok, őrült road-movie, vicces beszólások és tartalék sör. Exploitationba oltott zombizás. Ez a Wyrmwood.

A modell nagyjából ötvözi Peter Jackson korai gore komédiáinak esszenciáját (főképp a Dead Alive csodásan vicces helyzeteit) és a Mad Max posztapokiliptikus machine punk életérzését, amiben az antihős Barrynek (Jay Gallagher) fel kell áldoznia átváltozott feleségét és a lányát, miközben fel kell vérteznie magát a túlélés érdekében az elzombifikálódott világ ellen, hogy megmentse a húgát, Brooke-ot (Bianca Bradey), akit egy meghülyült szadista militari osztag tart fogva, élükön egy pszichopata doktorral, aki ördögi zombikísérleteinek alanyát látja benne.

Az áldatlan állapotok közt Barry felfedezi, hogy üzemanyag gyanánt remekül használható a zombik lélegzete, ami metán és egyéb bűzök keverékeként meghajt bármilyen járgányt. Végre nem teljesen értelmetlen élőhalottnak lenni, ennek ők is nagyon megörülnek!

Hogy végülis milyen kísérleteket folytat dr. pszichomilitari Brooke-kal és lesz-e kiút a zombikból, azt csak az tudja meg, aki a filmet meg is tekinti.

IMDB >

Az ingatlanügynök Kent fia születésnapját igyekszik megünnepelni és az egyik eladó házban talált bohócjelmezben vidítja fel a gyerekzsúrt. Egy furcsa emlékezetkiesés után bohócként ébred és rövidesen rá kell jönnie, hogy a jelmezt egyáltalán nem lehet levenni. Jack egyre félelmetesebb helyzetekben találja magát, a ruha ugyanis egy démoni átokkal bír, ami tulajdonosát vérszomjas szörnnyé alakítja.

Jon Watts Bohóca másfajta megszállottságot mutat be, mint az Ördögűző, de ez sem kellemes dolog: démonszörny, sorozatgyilkos-pedofil bohócszellem. 

Az apa hamarosan rájön, hogy a levehetetlen jelmez fokozatosan átváltoztatja fizikailag és egyúttal belülről is,vonzódni kezd a gyerekekhez, de ez a vonzódás nem szexuális, sokkal inkább az éhséggel és a gyilkolással függ össze. 

A felesége, Meg, aki látja a férjében lezajló változást és a vívódást, próbál segíteni, de hamarosan rá kell jönnie, hogy Kent végérvényesen elveszti az irányítást a teste felett. Az elején öngyilkosságot is elkövet, de a démon nem hagyja meghalni. Amikor átmegy a golyó a fején, egyértelművé válik: Kent elveszett, a bohóc pedig életre kelt.

A bohóc mindig kétarcú, hiszen a szórakoztató, vicces smink és színes haj mögött ott rejtezik a valódi személy, és a film szépen hozza ezt a kettőséget, egy ideig a dráma van előtérben, de nem kell félnünk, a démon hamar gondoskodik a vérről és az ijesztgetés sem marad el.

A Bohóc egyfelől egy megszállás története: a szörnyű kreatúra mögött működő démoni átok, ami az antik jelmezzel száll át egyik emberről a másikra, egy rég elfeledett erdei lény háttértörténetével, aki valaha ember volt. Ezt a szálat a remek karakterszínész, Peter Stormare osztja meg velünk Karlsson szerepében, aki egy ideig Meggel együtt harcol a szörny ellen.

A másik szál egy apa története, aki fokozatosan veszti el a családfői státuszát és válik előbb csak furcsává, majd persze saját gyerekére is veszélyessé, a benne lakozó pedofil vágyak felszínre törésével, ami eszünkbe juttatja Stephen King Azát és persze John Wayne Gacy karakterét.

A Bohóc a hibáival, logikátlanságaival együtt egy közepesen jó, amolyan egyszer ok típus, még ha a történet teljes mértékben kiszámítható és a vérben gázoló happy end is eljön a film végével, a jelmez pedig nyilvánvalóan elpusztíthatatlan. Reméljük, Eli Roth nem gondolkodik a folytatásban, inkább a Cabin Fever-reboottal törődik...

A Starry Eyest sokan dicsérik és persze szidják, valami miatt a The Babadookhoz hasonlítják, aztán ezt mások megcáfolják. Természetesen előkerül David Cronenberg neve, mint a biohorror kanadai atyja, furcsa módon sosem kerül elő a biohorror hihetetlenül kreatív japán képviselője, Shinya Tsukamoto és a félelmetes cyberpunk őrület, a Tetsuo-trilógia. Na persze, nem kell rögtön végletesen gondolkodnunk, a Csillogó szemek sokkal visszafogottabb, már ami a biológiát illeti. Szép, művészi és beteg.

A Csillogó szemeket (a fentieket figyelembe véve is) sokkal érdemesebb drámaként felfogni, mert a főszereplő átváltozásának okai valójában nem a környezetben keresendők. A befolyásoltság, a külső kényszer csak indukálja, segíti és elszabadítja azt, amit sokkal inkább saját, félresikerült belső énképe és a sokkal mélyebben gyökerező mazochista hajlama diktál.

Rövid történet

Sarah hollywoodi karrierről álmodik, miközben egy gyorsétteremben dolgozik cicababa-felszolgálóként. Meghallgatásokra jár, és hasonszőrű, felfedezésre (hiába) váró színészjelöltekkel bulizik. Egy nap mintha utólérné a szerencse, kap egy főszerep-lehetőséget a beszédes nevű The Silver Scream c. horrorfilmben, de a szerepért szó szerint mindent bele kell adnia, mentális és fizikai értelemben is.

Átalakulás

Sarah nem kapná meg a szerepet, ha szerepet játszana. A titokzatos filmvállalatnak nem színésznő kell, hanem egy olyan ember, aki képes bizonyos értelemben meghalni (és ezáltal újjászületni) a szerepért.

Sarah egy beteg nő, aki saját haját kitépve fájdalmat okoz magának, ezzel bünteti magát, ha valami nem sikerül. Őrült módon pont ez a titkolt disszociális zavar juttatja el a második körbe, majd később a rendezőig – ha sikerül a felszínre hozni, megélni és megmutatni a szinte tudatalatt működő részét, akkor tárt karokkal fogadják, megkapja a szerepet. De vajon képes-e átlényegülni, belülről kifordulni a film kedvéért?

„Öld meg ezt az életedet, Sarah! Temesd el! És csatlakozz hozzánk!” – mondja a rendező és Sarah lelkében, majd később a testében is elindul a folyamat. 

A film okkultista síkon egy Faust-parafrázis, a (filmbeli) rendező nemcsak Hollywood és általában a siker miatt mindent feláldozó színészek gonosz ura, hanem egy vallási fanatikus is, egy okkult szekta vezetője, ha úgy tetszik, a Sátán követe.

Amikor Sarah úgy dönt, feláldozza magát a siker, a főszerep kedvéért, az alku megköttetik, a lelke és a teste is odalesz. Sarah potenciálisan a kezdetektől alkalmas erre a feladatra, de a lelkét fogságban tartó ésszerűséget megkérdőjelezni, sőt, pontról pontra akkurátusan lebontani (vagy hagyni elbomlani) időbe telik. 

Sarah átváltozása voltaképp saját emberi porhüvelyének elsorvadása: a halál. Kétségbeesett küzdelme, élni akarása fokozatosan alábbhagy, utolsó erejével riválisához, Erinhez fut segítségért, de addigra túl késő lesz. A végső fázis, a halál kettős: gyilkol és végül elpusztul. A szekta fekete maszkos követei értejönnek, egy rituális szertartáson a testét birtokba veszi valami nem evilágról való. 

Sarah szemei csillogó zölddé válnak, felöltözik, a teste a benne tanyát vert szörnnyel újra él és kész arra, hogy kilépjen a világot jelentő deszkákra... 

Egyéb kritikák:

http://aeonflux.blog.hu/2014/11/26/kritika_the_badabook_starry_eyes

http://geekz.444.hu/2014/11/16/starry-eyes-az-almodhoz-remalmokon-at-vezet-az-ut/

IMDB >