„A WolfCop az egyik legjobb dolog Kanadából Pamela Anderson óta.” (Dread Central)
Nos, ehhez nem is fűznék hozzá sokmindent, az viszont igaz, hogy a főképp dokumentumfilmes és reality-tv-rendező Lowell Dean második egészestés horrorja ügyesen áttört a rossz film, jó film közt húzódó védőpajzson (no, meg Kanada országhatárán) és ha nem is csillagos ötös, de egy hármas fölé produkciót letett az asztalra, trash- és kultuszfilm-rajongók nagy örömére.
A FarkasZsaru egy iszákos, nemtörődöm kisvárosi rendőr, Lou Garou (Leo Fafard) életébe enged bepillantást, aki úgy nagyjából mindenre tojik az ég adta világon, kivéve az italra. Ennek következtében nem sok józan pillanatot és felelőségteljes gondolkodó arcvonást ismerhetünk meg tőle, órákat késik a munkahelyéről, a reggeli pár korty meleg sört a kocsiba ülve ki is hányja, nyomozás közben vagy inkább helyett a Foggal és körömmel nevű csehóban fűzi a jócsaj csapost, aki egyébként felesekkel viszonozza az érzelmeit.
Egyik – úgy tűnik, elég komoly – éjszakája után Lou nemcsak a szokásos másnapos fejfájással és emlékezetvesztéssel ébred, hanem egy jókora és szó szerint húsbavágó pentagrammal a mellkasán. A bortválkozás nem segít, egyre szőrösebb mindenhol, tetejében kiélesedtek az érzékei, jobban hall és még a parfümöt is megérzi a kolléganőjén, aki két napja nem fújta be magát.
A dolog egyre nyilvánvalóbb: Lou farkasember lett. De hogy miért, mitől és hogyan, ezt neki kell kinyomoznia.
A probléma a mostanában minket újra elözönlő alacsony költségvetésű (low budget) horrorfilmekkel (a náci-zombi társaság vagy a Leszbikus vámpírgyilkosok) az, hogy feleannyira sem akarnak/tudnak viccesek lenni, mint ahogy azt ők/mi szeretné(n)k. A WolfCop ezzel szemben azt adja, amit ígér, egy konzerv splatter-vígjátékot folyamatos öngól viccekkel, utalásokkal és groteszk, csináld magad speciális effektekkel és hülye gumimaszkkal, vagyis a sokunknak ismerős trash-humorral, annak is a frankó, pöpec fajtájából.
A farkasemberré avanzsált és farkasemberes nevű Lou Garou – hála kivételesre fejlődött érzékeinek és alkoholrezisztenssé vált szervezetének – nyomozni kezd saját átváltozása után és hamarosan egy furcsa összeesküvés kellős közepén találja magát megspékelve alakváltó démonokkal. Amire a gazfickók nem számítanak, az az, hogy Lou nem rest kihasználni új képességeit és kivételes izomerejét a nyomozás során, hogy felfedje a bűnösöket.
A WolfCop persze nem fog díjakat nyerni eredetiségéért vagy jóízléséért (az első átváltozás például a legvacakabb olcsófilmeket is megszégyenítően keményre sikeredett, trash-értelemben véve is), de egy késő esti sörözéshez remek kiindulópontként szolgál.
