Hangulatos filmek

HOLT VOLT

HOLT VOLT

The Visit aka Sundowning - A látogatás, 2015

amerikai psychohorror, dráma, vígjáték

2016. január 13. - soundZcapa

A kézikamerás áldokumentum filmek mezsgyéjén induló The Visit a kissé különc testvérpár, Becca (Olivia DeJonge) és Tyler (Ed Oxenbould) néhány napját követi nyomon, akik vonakodva bár, de engednek anyjuk kérésének, hogy sosem látott nagyszüleiknél töltsék a hétvégét. A horror műfaji elvárásainak megfelelően hamarosan kiderül, hogy papával és mamával valami nagyon nem stimmel. 

 

M. Night Shyamalan filmje a (rokon)látogatást mint alapvetően ártalmatlan szituációt megtölti jónéhány bizarr és főképp váratlan fordulattal. Természetesen egy részük eredendően a found-footage jellegből, a kameramozgásokból, amatőrnek tűnő „kapkodásokból" erednek, de a filmnek sikerül végig kiszámíthatatlanul adagolni a meglepetéseket, ezáltal a sztori nem ragad le az átlagos chillerek szintjén, fondorlatos drámává növi ki magát. 

Miközben a film első fele már-már úgy tud működni, mintha a „gondok" a leépült és egyben meglehetősen elfajzott nagyszülők öregkorával is magyarázható lenne, ám a mozi horrorisztikusabb szekvenciái szinte ragyognak, egy-egy jelenettől a nézőt a szerveiig kirázza a hideg és ezek tagadhatatlanul Shyamalan rendezői döntéseit dicsérik.

A The Visit tartogat egy duplacsavart, ami a végén egyszerre tűnik sokkolónak és furcsának, de az fix, hogy Shyamalan ezzel a rendezéssel saját, rég elfeledett, kezdeti munkáit idézi, mint például a 2004-es A falu (The Village) és csak reménykedhetünk, hogy benőtt a fejelágya és nem ugrik bele még egy Utolsó léghajlítóba...

 

IMDB >

 

 

Treehouse - A fára épült ház, 2015

angol–amerikai psychohorror, thriller

Egy titokzatos fekete alakot követve egy fiatal lány eltűnik az erdőben, akit később egy fára épült, öreg viskóban talál meg egy arra játszó testvérpár. Együtt kell megoldaniuk a rejtélyt és kijutni az erdőből, miközben valakik vagy valamik vadásznak rájuk.

 

A remek intro után a film egy testvérpár, az ártatlanabb Killian (J. Michael Trautmann) és vagány bátyja egy napját követi nyomon. A fiatalabb fiú a suli nagymenőjének szekálását kénytelen elviselni, a benne dúló indulatok nem törnek igazán a felszínre, míg a báty tisztán és bátran cselekszik, amikor az öccsét védi. A bátorság aztán átcsap kalandvágyba, a srácok az erdőbe motoroznak, hogy a naplementében lődözzék el a tüzijátékukat. 

A srácok torzsalkodása mellett a tévéből, rádióból kiszivárgó baljós hírek azt az érzetet keltik bennünk, hogy a kisváros körül valami természetfeletti, de legalábbis természetellenes, gonosz erő ólálkodik (gyerekek tűnnek el, a rendőrség tehetetlen...), mindez együtt a The Hills Have Eyes vagy a Wrong Turn filmek hangulatát idéző atmoszférát misztikus thrilleres beütéssel spékeli meg.

A történet a fivérekre fókuszál, akik tüzijátékozás közben felfedeznek egy fára épült kis házat, ott pedig rátalálnak az eltűnt Elisabeth-re (Dana Melanie). Az idősebb srác logikusan és gyakorlatiasan felmérve a helyzetet segítségért siet, így a sérült és elcsigázott Elisabeth-tel marad a zárkózottabb, fiatalabb Killian. A faház egyszerre válik menedékké és börtönné, ahogy világossá válik, hogy a rájuk leselkedő veszély jóval nagyobb, mint azt gondolnák.

A faházban töltve az éjszakát Elizabeth és Killian klausztrofób helyzetbe kerülve próbál megoldást találni, miközben az idősebb srác visszatértére várnak. A klasszikus csapdahelyzetből muszáj kitörniük, különben az egyre gyengülő lány nem éli túl.

Vajon mi vagy ki akar a srácok életére törni? A film közepéig csak találgathatunk. A brutális (és prózai) végkifejlet ellenére a film nem ad hozzá sokat a horror-szubzsánerekhez, de egy viszonylag izgalmas éjszakát kaphatunk, ha a film megnézésére vállalkozunk.

A Treehouse hangulatos és nem kevésbé titokzatos felütésével rejtélyes horrornak indul, ám szép lassan kiderül, hogy kezdeti energiáit nem képes maradéktalanul kihasználni. A srácok mindent beleadnak a színészetbe, de mintha hiányozna valami, nem áll össze a mozi. Mindenesetre a Treehouse felütése, a gyerekeltűnések és a titokzatos, már-már természetfeletti thrilleres behatás együtt elég feszültséget képesek kelteni, hogy a filmet végigüljük.

Az utolsó képkockák figyelmenkívül hagyásával a film, mondhatni, élvezhető!

 

IMDB >

 

Pod – A gubó (avagy A lény), 2015

amerikai sci-fi, pszichothriller, dráma, szörnyfilm

Fivérük, Martin határozott, bár furcsa kérése ellenére Lyla és Ed kocsiba szállnak, hogy leutazzanak hozzá szüleik vidéki házához. Megérkezésükkor Martin a paranoid skizofrénia minden jellemző tünetét produkálja, miközben váltig állítja, hogy egy szörny rekedt a pincében.

 

A Larry Fessenden meggyőző szereplését sem nélkülöző Podot Mickey Keating rendezte, akinek első filmje a remek pszichothriller/slasher/művészfilm/valami keverék Ritual volt 2013-ban. A fickó most sem akart egy könnyű műfajbesorolású filmmel előrukkolni, hát megcsinálta a The Cabin in the Wood-ba oltott, mindenféle költségvetést nélkülöző pszichodrámát, amiről aztán ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni, hogy épp sci-fit, horrort, akciót vagy magát az X-aktákat nézi. Mondhatom, ez meglepő módon nagyon is jót tesz a filmnek! 

Ed (Dean Cates) a kigyógyult/visszaesett alkoholista hugával, Lylával (Lauren Ashley Carter) autózik szüleik hólepte, vidéki kisházához (ami a semmi közepén, Maine-ben található), ahol (mostoha)fivérük, Martin (Larry Fessenden), a zavarodott háborús veterán lakik, akinek – ez nagyon hamar ki is derül – hathatós segítségre lenne szüksége. A folpackkal teljesen körbefóliázott ablakok és ajtók, a vészjósló sötét és nem utolsó sorban a rájuk idegbajosan puskát szegező militari-szerkóba öltözött fickó, no, meg a világméretű összeesküvéselmélet és a szigorúan titkos „dolog", ami a pincébe került valahogy... Ezek első hallásra nem szolgálnak könnyen érthető és pláne értelmes magyarázatként Martin viselkedésére. Ha ehhez hozzávesszük, hogy hosszabb ideig kezelték skizofréniával és erőszakos viselkedéssel, hát...

Az angol pod szó annyi mindent jelent, hogy így címként használva teljesen összezavarhat az értelmezésben. Elsődleges jelentése persze a tok, gubó, mag, tehát egyfajta tároló, amiben valamilyen növény vagy állat fejlődik, lakozik. A lifepod mentőkabint jelent az űrtechnikában. A pod a latin tőből eredeztetve jelenthet lábat is, például a tripod háromlábút. A dipodous kétlábút vagy egyszerűen állatot jelöl. Akármit is rejt Martin pincéje (vagy képzelete), valószínűleg nem örülnénk a poddal történő találkozásnak...

A Martin tévéjén egy pillanatra feltűnő részlet a The Last Man On Earth (Az utolsó ember a Földön, 1964) filmből is sejtetni engedi, hogy a Podról nehéz egyértelműen eldönteni, pszichodráma-e vagy szörnyfilm, esetleg egyszerre mindkettő, és még sci-fi is. Ezt a kérdést végül Ed fogja feloldani, amikor végre rászánja magát és lemegy a pincébe, hogy megtudja, tényleg van-e ott valami. 

Mert hát mi a rosszabb: ha az egyik családtagunknak teljesen elment az esze vagy ha van rá esély, hogy a pincében rejtőző szörny valóságos?

A Pod remek ötvözete az X-akták stílusban elmesélt összeesküvéselméletes filmeknek, a családi konfliktusokra kiélezett kamaradrámáknak és a paranoid „kisház az erdőben" horroroknak. Aki bírja a kevésbé akciódús rejtély-filmeket, annak kifejezetten ajánlott!

 

IMDB >

 

The Stranger aka Bad Blood - Az idegen 2014 Guillermo Amoedo

amerikai psychohorror, thriller, dráma (vámpírfilm)

Titokzatos idegen érkezik egy istenhátamögötti amerikai városba a feleségét keresve, jelenlétével azonban véres eseményeket generál.

 

A Nicolas Lopez és Eli Roth producerkedésével készült The Stranger Amoedo első angol nyelvű filmje. Az uruguayi rendezőt elsősorban spanyol nyelvű, Chilében forgatott filmjei révén ismerhetjük, legújabb alkotásához viszont – úgy tűnik – inkább amerikai környezetre volt szüksége. A történet egy kis, csendes városkában zajlik, ahol az anyjával, Monicával élő problémás tinédzser, Peter lakik. Amikor egy ismeretlen ember (Cristobal Tapia Montt) tűnik fel a színen, aki anyja régi barátnője, Ana (Lorenza Izzo) után érdeklődik, a csendes város egycsapásra véres és erőszakos történések színterévé alakul.

Szóval az idegen, akinek neve is van, Martin, bár senki az égvilágon nem szólítja így, épp megérkezik a nyugodt utcákkal teli, kihaltnak tűnő kisvárosba és már az első éjjel bajba kerül, padon gubbasztásával felhívja egy elvetemült fiatalokból álló trió figyelmét, akik könyörtelenül helybenhagyják, és kis híján megölik. A késelésért felelős bandavezér, Caleb, a világos szemű, fehéresszőke hajú gazfickó azonban nem csak egyszerű, tévúton járó kölyök, hanem egyúttal De Luca rendőrhadnagy elmehibbant fia is. (És hogy ki vagy mi még, az is hamarosan kiderül.)

Az összetűzésnek szemtanúja lesz Peter, a szótlan tinédzser, aki követi a bűnelkövetőket, ezzel persze magára és anyjára szabadítja a bajt. Ahogy Caleb és társai egyre idegesebben keresik az idegent (aki, mint kiderül, túlélte a találkozást), hamar rájöhetünk, hogy Caleb az apja révén szinte a teljes rendőrörst a markában tartja, ez alól az egyetlen kivétel Harris közrendőr, akinek józan morális elvei nem engednek szemet hunyni a törvénytelenségek felett. Miközben Caleb apja elszántan védelmezné selejtes fiát és nem restell durva eszközöket is bevetni az ügy érdekében, Monica csöndes fiáról és magáról Calebről is kiderül pár dolog.

Talán nem túl spoileres felfordítani a film vámpírlapjait, hiszen egészen hamar kiderül, miért nem halt meg főszereplőnk. A sztori egyébként is elég kiszámítható, ami nem baj, Amoedo nem is szándékozott megbolygatni a horror- (és vámpír)mesékre jellemző történetvezetést. Amitől a film mégis különbözik társaitól, az pont az egyszerű, egyenes cselekmény, a poénoktól és kiszólásoktól mentes vámpíranyag.

A film nem variál sokat a vámpírokkal, nem akarja visszafejteni a történetüket, nem fejt meg titkokat. A kelleténél borongósabb, nem szokványos kisvárosi hangulat jól szimbolizálja a lakók viselkedését is, akik nem sokat törődnek a vámpírokkal, elfogadják őket, félni sem félnek tőlük igazán. Tiszta Twilight Zone. 

A chilei színészek szépen hozzák a maguk szerepét. A cinikusok talán vérszegénynek nevezhetik a rendező első angol nyelvű munkáját, aki a kevesebb néha több elv szerint valóban visszafogottan dirigálta végig a filmet. Az idegen környezetben dolgozó színészek szintén nem pörögték túl a szerepüket, lehet, hogy a nyelvi bizonytalanság miatt (nem az anyanyelvükön kellett beszélniük), ugyanakkor pont ez az ambivalens helyzet ad hozzá másképp a film értékeihez, feszültebbé, meglepővé, már-már szürreálissá teszi, ami mégiscsak jó pontként értelmezhető.

A The Stranger közel sem tökéletes film, de csodás módon hátborzongató és ügyesen visszafogott. Kevesebb vérrel operál, mint a hollywoodi horrorok többsége, ezzel együtt az erőszak mégis erősen személyes és érzelemteli. A folyóvérrel nem szimpatizáló nézők is adhatnak neki egy esélyt!

IMDB >

 

 

Limbo aka Children of the Night, 2014

argentin vámpírdráma, művészfilm (arthouse, artsploitation)

Az argentin Éjszaka gyermekei szürreálisan egyedi élményt nyújt az exploitation művészhorrorok sorában, a vámpírfilmek motívumait szabadon értelmezve képes új szögből bemutatni a véresre csépelt alműfajt. 

A riporter Aliciát meghívják Limbóba, egy eldugott, vidéki katolikus gyermekotthonba. A szláv folklór boszorkányát, baba-jagát idéző küllemű és habitusú matróna, Erda hamarosan elárulja, hogy a felügyelete alatt élő gyerekek valójában vámpírok, akiket lelketlen felnőtt vérszívók változattak át, halhatatlan lényüket bezárva gyerektestükbe. Alicia ottléte alatt erősen kötődni kezd a kis lurkókhoz, főleg a 32 éves Siegfriedhez, aki 12 éves testben él és valós gyermekkorukban jól ismerték egymást. Miközben Aliciával együtt megismerjük Limbót, ezt az érintetlen, fantazmagórikus gyerekparadicsomot, a kis vámpíroknak halálos veszedelemmel kell szembenézniük a brutális helyi vámpírvadászok személyében, akik teljes kiirtásukra szövetkeznek.

A horrorfilmekben általában alkalmazott séma szerint egy nyugodt, mindennapos szituációban hirtelen az erőszak valamilyen formája (szociopata, szörny, egyéb entitás, földönkívüli stb.) jelenik meg. A Limbo ezt a horror-struktúrát visszafelé építi fel azzal, hogy a normális, átlagos főhősét vezeti be a horror világába, egy szürreális és félelmetes alternatív valóságba, ami (részben) ellentmond a józan észnek (lásd: Sóhajok /Suspiria/, Az árvaház /El Orfenato/, Pán labirintusa stb.). Esetünkben a merész újságírónő szembesül azzal, hogy a gyermekotthon sápatag kis lakói valójában vérszomjas vámpírcsibészek.

A film hangulata abszurd, szokatlan (weird), de nem egyértelműen nyomasztó: reneszánsz festményeket idéző sötét, fénytelen terek, alaktalan árnyak a folyosókon, az erdős liget, ami az árvaházat körülveszi és az időnként felhangzó, furcsán fals gyerekdal, ami felveri Aliciát az éjszaka közepén, vagy az otthon neve, Limbo (a Bibliában is felbukkanó kifejezés nem csak korcot jelent a ruhán, tehát valamilyen terület el/leválasztását jelenti, hanem gyakran használták régebben a keresztelés előtt meghalt gyerekekre).

 

Hogy pontosan mi is az árvaház féltve őrzött titka, az már-már Alicia és a néző orra alá van dörgölve, kezdve a sokatmondó névvel (Limbo), a gyerekeket fertőző kórsággal (transylvirus) vagy később, amikor a tanóra anyaga Bram Stoker Drakulája, ami már szinte gyerekes túlzásnak tűnik...

A Children of the Nightban jóval több potenciál van, mintha pusztán egy Del Toro szülte fantasy-utánérzés lenne. A filmet egyfelől tündérmesei motívumok szövik át, miközben konkrét bevezetést kapunk a vámpírtudományba.

Alicia álomszerű utazáson vesz részt a sötét erdőben és a rózsaszínes felhők alatt. Lassan leesik neki, kikkel osztja meg az éjszakáit, de az is nyilvánvalóvá válik, hogy az árvaházi gyerekek egy jól szervezett, vallási alapon működő intézményben élnek, logikus szabályok szerint, a „big mama"-szerű Erda vezetése alatt. Mint kiderül, ehhez hasonló intézmények a világ sok országában léteznek, mintegy magyarázatot adva a nagy számú gyerekeltűnésekre is.

Az egyik remek jelenetben Alicia a kis vámpírokat kérdezgeti. Olyan triviális kérdések kerülnek elő, amit akár mi is szívesen megkérdeznénk alkalmasint egy ilyen lénytől. Például: nem unod a vért? A fantázia és az életszerű jelenetek nagyon is jól megférnek egymás mellett és jól működnek Limbo furcsa, köztes világában, ez a kettősség egy jól átgondolt neogótikus atmoszférát képes teremteni a filmben.
A film felépítéséből következően automatiksuan szimpatizálni kezdünk a kölykökkel (a szörnyek oldalára állunk), akik (ahogy például Decker Clive Barke Nightbreedjében) a komformitás, perverzió, konzervativizmus halálos egyvelegét képviselik és tekintik normálisnak. (Zárójelben érdemes megjegyezni a horrodrámák egyik legfontosabb dilemmáját:  minden esetben alapvető morális értékek kérdőjeleződnek meg, amikoet a szereplők különböző módon igyekeznek feloldani. Milyen erősen kódolt bennünk a bibliai üzenet, hogy ne ölj, milyen szinten vagyunk képesek azonosulni, szimpatizálni gyilkosokkal, még ha ártatlannak tűnik az arcuk. Mi, nézők, hasonló esetben nem hívnánk azonnal a rendőrséget?)
A Children of the Night vadászai voltaképp kopaszodó, frusztrált, szűklátókörű, a világra dühös fickók, egy csapat kikosarazott impotens. Morálisan mégis ők képviselnék az emberiséget. A gyerekek vezetője, a prófétaként viselkedő, angyali arcú srác, a Gróf (vajon kiről is lett mintázva a karakter?) megfontoltan és higgadtan vezényli a harcot a gyilkos klán ellen, akiknek feltett szándéka összefogdosni a gyerekeket – ez természetesen még inkább arra ösztökéli Aliciát, hogy segítsen a kölyköknek az „ördöggel folytatott csatában". A kifordított logika mentén haladva mi is arra eszmélünk, hogy a gyerekeknek drukkolunk.
Ahogy Eli a Låt den rätte komma inben (Engedj Be, 2008) vagy Claudia az Interjú a vámpírralban (Interview with the Vampire, 1994), itt sem utalnak a vámpírszereplőkre gyerekekként, hiszen a legtöbben 20, 30 éve átváltoztak, igaz, örökre gyerektestbe kényszerítve. A Children of the Nightban a természetfeletti pszichológiája (némi Peter Panos beütéssel) és a felnőtt/gyerek emberek/vámpírok érzelmi és szexuális érettsége (Alicia reprezentálja vörös hajával, a kelleténél nagyobb szemüvegével lány/nő mivoltával, ahogy a gyerekvámpírral beszélgetve kislányként van jelen, míg riporterként nőként szerepel) szép és kiegyensúlyozott egységet alkot.
A Limbo argentin „íze” a mélyebb, tisztább vallásos attitűd megnyilvánulása, a katolikus érzékenység és a tradicionális viszonyulás a mágiához, a kísértéshez és a rituálékhoz, ezekkel együtt a film képes végigvinni a gore-vonalat is, nem adagolja túl a gótikus pompát. Könnyed eleganciával váltogat véres és vidám jelenetek között, így többször is sikerül meglepnie, összezavarnia – stíluskeverése jó ütemben működik.
A Children of the Night klassz film, több emlékezetes, majdnem viccesen rémületes jelenettel. Ha szeretjük a vámpírokat és/vagy gyerekeket és felnőttek vagyunk, a vérszívó témában valami újat keresünk, semmiképp sem hagyjuk ki!

 

Eaters aka Folklore – Nagyevők, 2015

amerikai western horror, slasher

1974-ben járunk, egy baráti társaság, akinek egyik tagja épp most tért vissza Vietnámból, épp egy kietlen sztrádán autózik Új-Mexikó sivatagos részén, arrafelé, ahol a helyi folklór szerint régóta sok a titokzatos eltűnés. Egy útszéli pihenőnél, miközben egy motoros bandával is összekapnak, az egyik lánynak nyoma vész. 

 

 

A lány eltűnésével a gyanú természetesen a motorosokra terelődik, akiket a kétségbeesett sofőrrel, Nolannel az élen üldözőbe is vesznek. Előkerülnek a fegyverek, az összetűzésből majdnem komolyabb baj lesz, azonban kiderül, hogy a banda nem rabolt el senkit, a barátnőnek más módon veszett nyoma. A motorosok elől meglépve, mivel fogyóban a benzin, letérnek az útról és egy közeli faluban kötnek ki abban a reményben, hogy segítséget kapnak, de a házak lakatlannak tűnnek... első ránézésre. A srácoknak hamarosan a motorosoknál is nagyobb veszéllyel kell szembenézniük. 

 

Az Eaterst nem épp a magvas sztori miatt érdemes megnézni, de még csak nem is a színészek brilliáns teljesítményéért vagy a klisés módon felvázolt karakterek kedvéért (háborús veterán, buta,de jószándékú öccs, lobbanékony báty stb.). A film hangulata miatt annál inkább.

Az eredetileg Folklore-nak hívott anyag igazi low-budget B-film, annak minden vacakságával, de egy unalmasnak ígérkező vasárnap délutánt remekül el lehet csapni vele. Kultuszstátuszba sosem fog kerülni, de a westernbe oltott horrordráma mégiscsak túlmutat saját trash/slasher-mivoltán és a maga módján élvezhető darab.

SPOILERES tartalom következik:

A film felénél előkerülő címszereplők, a szófukar nagyevők halloween-jelmeznek tűnő, régimódi öltözékükkel és a fejükre húzott szövetkendővel, amin a szemüknek keresztöltéssel jelzett lyuk az egyetlen nyílás, meglepő és egyszerre ijesztő alakok. Helyzeti előnyüket maradéktalanul kihasználva rögvest kimutatják a foguk fehérjét: leütnek vagy megölnek mindenkit, aki teritóriumukra téved. Horrorrajongóknak biztosan be is ugrik a The Town That Dreaded Sundown című, 1976-os kultfilm, ahol a gyilkos hasonló maszkot viselt vagy persze a The Strangers 2008-ból, amikor Liv Tylert és a férjét tartják sakkban a saját otthonukat feldúló, eltakart arcú őrültek. Persze, maszkos gyilkosokból akad bőven a filmtörténet minden évtizedében.

Nagyevőink annyiban biztosan különböznek tőlük, hogy ételként gondolnak áldozataikra. Kannibál közösséget alkotnak és időtlen idők óta vadásznak ismeretlen utazókra, véletlenül arra tévedőkre.

A film ennyit árul el, nem tudjuk meg, végülis kik ők, miért választották ezt az életformát, hogy maradhattak ennyi ideig rejtve a világ szeme elől. Bár a tények és az információk hiánya alapvetően ébren tartja az érdeklődésünket a film vége után is, trükkök és csavarok híján kénytelenek vagyunk annyival megelégedni, hogy az Eaters többre volt hivatott, de ennyi telt tőle. Elszánt horrorrajongók vasárnapi matinéfilmjének bátran merem ajánlani!

 

IMDB >

 

Hidden - Elrejtőzve, 2015

amerikai posztapokaliptikus sci-fi, psychohorror (zombifilm)

Ray (Skarsgård), Claire (Riseborough) és hétéves lányuk, Zoe egy átlagos amerikai család a Dél-Karolinai Kingsville-ben, annyi különbséggel, hogy ők nem házban, hanem egy földalatti óvóhelyen élnek a katasztrófa óta, ami mindent megváltozatott. Egészen pontosan 301 napja, miközben a betonbunkert sikerült egészen otthonossá tenniük. Őrzik a régi világ emlékeit és reménykednek, hogy egyszer elhagyhatják a bunkert és újra normális életet élhetnek. Eddig sikerült rejtve maradniuk –  a felszínről beszűrődő zihálások és a dobbanó léptek félelmetes tulajdonosai nem vették őket észre. A 301. napon a viszonylagos nyugalmuknak végeszakad.

 

 

A Hiddent a Matt és Ross Duffer testvérpár jegyzi, akiknek néhány rövidfilm után ez az első egészestés anyaguk. A szuszogók (breathers) elöl föld alá épített betonbunkerbe húzódó család története szinte teljesen a sötétben játszódik, a karaktereket megformáló színészek érzelmi megnyilvánulásai, mimikái értelemszerűen szinte teljesen rejtve maradnak a gyér fényben. Épp ezért a feszültség-faktort elsősorban a hétéves lányka, Zoe megnyilvánulásai (hisztijei, pánikrohamai, reakciói) generálják és persze az aduász: a végig láthatatlan ellenségtől, a szuszogóktól való félelem, aminek okaira csak lassacskán derül fény.

Szinte bámulatos, hogy a mélyben kis család tagjai a 301 nap alatt nem őrültek meg a bezártságtól és a pszichikai igénybevéttől, a bizonytalanságtól és saját félelmeiktől. A felszínen egy ismeretlen erő kutakodik, nem látjuk őket, csak ijesztő szuszogásuk hallatszik, ami a sound design szerves része. Ahogy a feszültség fokozódik és a lebukás egyre elkerülhetetlenebbnek látszik, a rejtőzködő trió mindent elkövet, hogy tartsák a frontot. 

Ez nem egy hogyan éljük túl-videó, a szereplők magukra gyújtják az egyik helyiséget vagy hatalmas zajt csapnak, miközben az élelmüket dézsmáló patkányt kajtatják, máskor egymással üvöltöznek a biztonságukat szavatoló aknafedő alatt. Nincs sok vidám pillanat a filmben, a zárt, ezáltal kevésbé disztópikus környzetben inkább az adrenalin fortyog végig az erekben. A túlélés nem jut mindenkinek osztályrészül, egyikőjük feláldozza magát a többiek érdekében, hagyja, hogy elkapják a szuszogók. 

Zoe karaktere egyfelől idegesítő, hiszen gyerekként türelmetlen és akaratos és persze túlreagálja a dolgokat, ezzel bizonyos szituációkban ő maga indukálja a feszültséget és kifejezett kockázati tényezőt jelent, amivel a szüleit állítja csapdahelyzetbe. Zoe karaktere tehát a szög a zsákban, ami mindhármuk túlélési esélyeit csökkenti. Egy veszélyes jelenetben Zoe beszélő babája megszólal, ezzel magára hívja a fönt szimatoló ellenség figyelmét. Az apának csak sokára sikerül széttaposnia a chipet, ami a beépített mondatokat ismétli. Ami rossz a karaktereknek, a film szempontjából telitalálat, a gyerekszereplő jelenléte végig képes feszültségben tartani a többi szereplőt (és ezáltal minket), ezzel folyamatosan katalizálja, továbblendíti a cselekményt.

A Hidden sötét film. A gyér világítás a bunker mélyén, ahová amúgyis alig jut valami külső fény, előlünk is elrejti a szereplőket. Ez persze nem feltétlenül jó, hiszen nem látjuk a mimikájukat, nem tudjuk érzelmileg követni őket, reakciójukra esetleg a hangjukból, mozgásukból következtethetünk. Másrészt ez a sötétség erősíti bennünk a klausztrofób érzést, át tudjuk élni mi is a szereplőkkel a fénytelen helyen mindenkiben felerősödő szorongást, a bezártság nyomasztó sivárságát. A hangok és a hangdizájn segít sok mindenben.


A Hidden képes végig hozni a várt feszültséget, a klausztrofób helyzetben mozgó karakterekről elhisszük, hogy a csupán a túlélésre koncentrálnak, a néző pedig átélheti, milyen bennragadni egy bunkerbe, korlátozott élelemmel és bizonytalan jövőképpel, miközben a szörnyű idegenek naponta kísértenek a felszínen.

És amikor film következetesen a családra (és ránk-) borítja az asztalt az utolsó jelenetekben, hirtelen azt vesszük észre, hogy minden a feje tetejére áll, a szerepek pedig őrült módon felcserélődnek!

A Hidden majdnem a süllyesztőben landolt. 2013-ban már kész volt, de végül majd' két évet várni kellett rá, és akkoris csak DVD-kiadásra futotta, moziba nem is került. Ha már sikerül hozzájutnunk, mindenképp érdemes rászánni a kevesebb mint másfél órát! 

 

IMDB >

 

Last Shift – Utolsó műszak, 2014

amerikai okkult psychohorror

Az újonc rendőrtiszt, Jessica Loren (Juliana Harkavy, The Walking Dead), első feladata egyszerű: egy éjszakát kell eltöltenie az épp kiűrített régi rendőrörsön és megvárni, hogy a takarítóbrigád megérkezzen a veszélyes hulladéknak minősített bizonyítékokért. A parancs szerint nem hagyhatja el az épületet, amivel normális esetben semmi gond nem lehetne. Sajnos azonban hamar rá kell ébrednie, hogy az épület egy ottragadt, halálos démoni erő megtestesülésének színtere. Jessica és az ördög egy helyen – húzós lesz.

 

Anthony DiBlasi A 13-as rendőrörs (Assault on Precinct 13), és az Ijesszük halálra Jessicát (Let’s Scare Jessica To Death) jellegű filmekből kutyult egytálétele egészen finomra sikerült. Figyelem, hozzáadott psychoterrort tartalmaz! A különbség a legtöbb, jól bevált receptet követő kísértős mesékhez képest az, hogy itt a maga véres-gore-os valóságában is megjelenik az ördög(i kísértet), vér fröcsköl, szervek látszanak és agy kilátszik.

A film jól adagolja a feszültséget, Harkavy remekül alakítja a józan ítélőképességű, egyáltalán nem félős rendőrcsajt – muszáj is neki, hiszen egy egyhelyszínes, alapvetően egyszereplős thrillerről beszélünk. Ugyan félelmetes entitások járnak ki és be az örsön, ezek valójában a főszereplőhöz köthető víziók a valóság és a rémálmok határán. Scott Poiley és DiBlasi együtt jó munkát végeztek, amikor egy háromdimenziós, jól funkcionáló, életszerű karaktert teremtettek és Harkavy több mint jó oldotta meg a szerepét.

Austin F. Schmidt remek képeket rögzített, Adam Barber zenéje is odavág. Talán DiBlasi egyetlen hibája, hogy vágóként némelyik jelenetbe túlontúl belezúgott, és emiatt a film néhol elveszti feszességét. Talán egy negyedórával rövidebb lehetne. 

Figyelem, spoileres leírás következik!

Szóval a főszereplő rendőrnő nem ijed meg a saját árnyékától, a rendőrörsön kísértő(?) erőket erős önfegyelemmel és jó feladatmegoldó képességgel kezeli. Felettese néhány keresetlen mondattal elmagyarázza a feladatát, körbemutatja a helyiségeket, aztán azzal a felszólítással hagyja ott Jessicát, hogy semmiképp se keresse hajnalig, csak ha összedől a világ.

Az éjszaka félelmetes hangokkal, még furcsább telefonhívásokkal és egy csapat ördögimádó kult szekta természetfeletti jelenéseivel telik. Jessica csapdában találja magát, hiszen akkurátus rendőrtisztként nem futamodhat meg (pláne, hogy egy elismert rendőr lánya), szóval végig kell csinálnia a műszakot.

Sam Raimi és Wes Craven hatása teljességgel nyilvánvaló a Last Shiftben, a hangvágás és az ijesztő, atmoszferikus jelenetek együtt tényleg velőtrázóra sikerültek. Bizonyos részek akár a Nightmare on Elm Streetben is játszódhatnának, de DiBlasinak sikerül túljutni a bukkanókon. Egy alkalommal a zene a kulcsa a magas félelemfaktornak, miközben kukk sötét lesz, becsapódik az ajtó. Ezzel egy pillanat alatt egy szűk cellába kerülünk a főszereplővel, szinte ugyanazt élhetjük át, mint ő a filmben. Persze ez kockázatos módja a félelemkeltésnek, a sötét helyett sok rendező a vizuális eszközökre épít. DiBlasi jól gondolkodik, amikor a nézőre bízza, mit képzel a sötétbe.

 

A film végéig erős tud maradni, egyedül az utolsó jelenet bánik mostohán a főszereplővel és egyúttal velünk is. Kár, hogy minden poént le kell csapni, mindent muszáj megmagyarázni. Ennek ellenére igencsak ajánlott a megnézésre, nem fogunk csalódni!

 

IMDB >

 

Willow Creek, 2013

amerikai found footage psychothriller

Jim és barátnője, Kelly a hírhedt Willow Creekbe igyekszik a legendás Nagyláb, az óriási, majomra emlékeztető lény feltételezett otthonába. 1967-ben a szörnyet filmre vették és ezzel egy generációkat átívelő rejtély indult újtára. Az 50 év folklórnak, hoaxoknak és kétes weblapoknak simán bedőlő Jim szeretne a korabeli felvétel helyszínére eljutni és bebizonyítani, hogy a legenda igaz, Bigfoot nagyon is él, csak épp eddig rejtőzködő életet élt. Persze, magával hozza szkeptikus barátnőjét, Kellyt is. Azonban arra, ami a sötét, csöndes erdő mélyén, órákon át egymásra utalva vár rájuk, sem a hiszékeny Jim, sem az örök kétkedő Kelly nincs felkészülve. A kamera forog.

 

Figyelem: spoilert tartalmazó leírás következik!

A Willow Creek a tízmilliomodik „talált videós", ultra kis költségvetésből forgatott film, ráadásul a nyolcvanhétezredik Bigfootos témájú. Ahhoz, hogy felkeltse bárki érdeklődését, nyilván valami olyannal kellene előrukkolnia, ami ehhez a formulához valami módon hozzátesz. 

Nos hát, csodák csodájára a film képes erre! Az utolsó kétharmad rész vágás nélkül felvett jelenetéért például mindenképp érdemes nekiülni az alkotásnak és ha hozzátesszük, hogy az a Bobcat Goldthwait rendezte, aki stand-up comedysként már bejárta a világot (de az észak-amerikai kontinenst biztosan) és nem mellesleg Zed rendőrtisztként könnyesre röhögtük magunkat rajta a Rendőrakadémiában, hát ez az együttállás bátorrá tesz bárkit: szóval akkor üljünk is neki! Kezdődjön!

A fentiek fényében kétféle értelmezés is kavaroghat a fejünkben, vígjátékként vagy horrorként is nézhetjük a filmet? A válasz az utóbbi, némi előbbivel fűszerezve...

Visszatérve Jimhez és Kellyhez: miután a film első felében megismerhetjük álláspontjaikat a témát illetően (Jim rajongásig hisz a lényben, míg Kelly egyszerűen mindent igyekszik megcáfolni és higgadt racionalizmusával indokolni), láthatjuk, amint Jim különféle, a témában jártas emberekkel készít videointerjút, aztán végre a párocska nekivág az erdőnek. Néhány furcsa előjeltől eltekintve (egy srác odasúgja Jimnek, hogy semmiképp se menjenek oda vagy az erdei úton egy tagbaszakadt őslakos haragosan és káromkodva fordítja őket vissza) semmi sem utal arra, hogy esetleg veszélybe kerülhetnének, így hát a felfedezésre indulók izgalmával hajtanak be az erdőbe.

Az első éjszaka zajokra riadnak a sátorban. A legtöbbjük messziről érkezik és nem tűnik különösebben fenyegetőnek, néhány hang viszont kifejezetten ijesztő és kétségeket ébresztő: vajon mi okozza őket, ki vagy mi ólálkodik a sátor közelében? A válasz hiánya a horrorokra jellemző klisés helyzetet produkál, attól félünk leginkább, amit nem látunk, nem tudunk azonosítani, mert akkor képtelenek vagyunk ellene védekezni. Csakhogy nem ez a lényeg! A filmben jelenlévő egészséges izgalom percek alatt alakul át az ősi, zsigeri félelemmé az ismeretlentől, méghozzá a szemünk előtt. Míg a legtöbb film az izgalmat és félelmet a kameramozgással éri el (vagy próbálja elérni), itt kapunk egy állványra szerelt, mozdulatlan képet a két szereplő arcáról. Az arcukról és a szemükről jól lekövethetővé válik az említett átalakulás. Ezzel a film átlép egy másik horror-alműfajba, a thrillerből a psychothrillerbe, az akcióból a drámába.

A Willow Creek nézésekor persze folyamatosan ott lüktet a fejünkben, hogy jó-jó, de ez akkor is egy Blair Witch Project 100, két szereplő a kis kamerájukkal az erdőben halálra ijed. Itt viszont a feltételezett lény vagy szörny (monster movie-színezet), a Bigfoot keresése nem hagy minket elkalandozni, a film (benne Jim) mindenképpen azt az érzést akarja kelteni bennünk, hogy hú, a szőrös mancsok mindjárt átkaszabolják a sátrat és megkezdődik az üldőzős rész. (Edzettebbeknek eszükbe juthat a remekbeszabott Troll Hunter is!)

Csakhogy nem kapunk mancsokat a képünkbe. Furcsa hangokat hallunk, koppanásokat, erdei állatnak tűnő mászkálós zörejeket és valami nagyon rémületes hangot, amitől a velőnkig kiráz a hideg...


Lassan rábéredhet mindenki: ezekben a filmekben nagyjából magunkra ismerhetünk. A karakterek nem tűnnek magabiztosnak, ha a kamera a közelükben van, ha az arcukat veszi. Mégha az ilyen filmek egy része arra is épít, hogy ignorálják a (későbbi) közönséget, valahogy a semmiből mégis összeáll egy (nagyjából) működő forgatókönyvféle, egy – talán – a véletlenekből összeálló szkript. Az utóbbi évek legsikeresebbnek mondható szériája, a Paranormal Activity épp erre játszik rá: a kísértetet csakis úgy lehet észrevenni, ha folyamatosan és mindenhol megy a kamera! A videó a bizonyíték, a tudás megszerzését elősegítő technológia, a felfogadott magándetektív.

A Willow Creek szereplői rendelkeznek a rácsodálkozás lehetőségével, de nincs hozzá meg a bölcsességük, amit a felvételeket esetleg utólag visszanéző, utánaolvasó további játékosok (nézők) birtokolhatnak. A bizonyíték, amire a film végén rátalálnak (illetve megjelenik a kamera objektívjében), megváltoztathatná a végkifejletet, talán adhatna egy alternatív befejezést, de ezt ők már nem fogják tudni kihasználni. Számukra nem maradt más, mint sikoltozva menekülni az éjjeli erdőben...

Mindebből következtethetünk arra, hogy Bobcat jól ismeri és ki is használja a fenti következtetést. Így értelmezve a filmet, bár nincs látható jele, hogy a film megszabadulhatna bármelyik kliséjétől is, bizonyos kikacsintások, vicces jelenetek alapján lehet arra következtetni, hogy a koncept túlmutat a szimpla erdős-félelmetes filmeken. A helyiekkel folytatott interjúk sorozata is ezt látszik alátámasztani, senki sem úgy hisz Nagylábban, ahogy elvárnánk (illetve ahogy Jim számítana rá), az egész legendának így lesz egy vicces, majdhogynem fölényes olvasata, amit egyébként Kelly szkepticizmusa és kettejük civakodása is erősít.

A film tehát semmiképp sem úgy hat és nem is akar, ahogy a több szempontból is kiindulópontnak tekinthető Blair Witch, hiszen a szörny/szellem szörnyűségét sikerül pellengérre állítani, megtisztítani és szinte teljesen megfosztani önmaga kultuszától. A szörny nyilvánvalóan egy hülye lehet, gondoljuk, miközben Jim és Kelly befelé menetelnek az erdőbe.

A sátorjelenet aztán mégis ránkhozza a frászt. Mi több, némi csavarral újabb horror-alműfaj jön a képbe. Ugyan szintén nem váltja meg a világot, nem kapunk újabb filmtörténeti alapművet a kézikamerás, szörnyes-rémisztgetős szubzsáneren belül. Goldthwait elsősorban arra használja Bigfoot nevetségessé tételét, hogy nagyobb meglepetésként dobja be a végső csavart, ami a sátorban töltött éjszaka után esik le Jim és Kelly számára és persze nekünk. Ez tulajdonképpen sikerül is neki, meglepődünk. A film ilyen értelemben eléri a célját, a filozofálgatást meghagyva a kritikusoknak jót szórakozunk és végülis remekül összeszarjuk magunkat. Ennél több mára nem is kell.

 

IMDB >

 

 

Liebster Blog Award-díj

Barátaim,

szép nap ez a mai, és nem csak a Nap sütése és a városligeti friss levegő miatt! Az Anatolemondja bloggere nagyon kedvesen úgy gondolta, hogy a Holt volt érdemes a felfedezésre, így az alább részletezett szabályok alapján felfedeződve érzem magam!

Nagyon köszönöm Anatole-nak a lehetőséget, egyúttal azt is, hogy így több más, fontosnak, érdekesnek és újnak tűnő blogra ráklikkelek, figyelek, olvasok: felfedezek! Kívánom mindenkinek ugyanezt!


liebster-award-600x230.png


Mi is ez a Liebster Blog Award díj?

  • bloggerek adják egymásnak az online világban, lehetőséget ez arra, hogy olvasóik jobban megismerjék őket
  • a kezdeményezés Németországból indult, innen a neve is, jelentése: kellemes, értékes, legkedvesebb, legédesebb, szeretetreméltó
  • a lánclevelekhez hasonló módon terjed:  ha valaki megkapja, továbbadja 5-10 másik kezdő bloggernek, hadd örüljenek ők is, hadd sütkérezzenek ők is a dicsfényben
  • senki sem kötelez arra, hogy továbbadd a jelölést, de miért is szakítaná meg az ember a sort, hiszen díjat kapni mindenki szeret
  • marketing ötletnek sem utolsó

És a szabályok/kritériumok/bármi egyéb:

  • Írd meg, hogy kitől kaptad a díjat, linkeld be a posztodba a blogját!
  • Írj 10 olyan dolgot magadról, amit nem köztudott!
  • Válaszolj a jelölő személy által feltett kérdésekre!
  • Nevezd meg az új jelölteket és tegyél fel tíz kérdést nekik!

10 dolog a blog írójáról::

1. Írok, nem csak blogot.

2. A horror mellett a jó drámák is.


3. Spanyolnátha művészeti folyóirat


4. A fittség és az öregség határán.


5. Régebben inkább a zene.


6. A szintetizátoraim zöme megsemmisült.


7. Debrecentől Budapestig, Miskolcon át.


8. A tériszony legyőzése az egyik cél.


9. Embermentes helyek.


10. Az idő előrehaladtával egyre kevesebbet beszélek.



 

A legnehezebb kérdés és néhány lehetőség: blogajánlásaim

 

Szürkék a magyar irodalomban

Halott feketerigó

Komakino

BelaDraculaLugosi

Szamurájfilmek

 

 

És a könnyebb kérdések:

1. Nyughatatlan?

2. Miért pont ez a blogtéma?

3. Mit írsz/csinálsz, amikor nem blogot?

4. Hiszel abban, hogy a web mindent beszippant?

5. Hány évet adsz még az emberiségnek?

6. Hány jóbarátod van?

7. Ha elköltözhetnél, hová mennél?

8. Mi volt a legkülönösebb élmény, amit átéltél?

9. Gyűjtesz-e valamit?

10. MIt tanácsolnál a világnak, ha egy mondatban kéne összefoglalni?

 

 

 

Nagyon köszi még egyszer!

üdv

süti beállítások módosítása