Jim és barátnője, Kelly a hírhedt Willow Creekbe igyekszik a legendás Nagyláb, az óriási, majomra emlékeztető lény feltételezett otthonába. 1967-ben a szörnyet filmre vették és ezzel egy generációkat átívelő rejtély indult újtára. Az 50 év folklórnak, hoaxoknak és kétes weblapoknak simán bedőlő Jim szeretne a korabeli felvétel helyszínére eljutni és bebizonyítani, hogy a legenda igaz, Bigfoot nagyon is él, csak épp eddig rejtőzködő életet élt. Persze, magával hozza szkeptikus barátnőjét, Kellyt is. Azonban arra, ami a sötét, csöndes erdő mélyén, órákon át egymásra utalva vár rájuk, sem a hiszékeny Jim, sem az örök kétkedő Kelly nincs felkészülve. A kamera forog.
Figyelem: spoilert tartalmazó leírás következik!
A Willow Creek a tízmilliomodik „talált videós", ultra kis költségvetésből forgatott film, ráadásul a nyolcvanhétezredik Bigfootos témájú. Ahhoz, hogy felkeltse bárki érdeklődését, nyilván valami olyannal kellene előrukkolnia, ami ehhez a formulához valami módon hozzátesz.
Nos hát, csodák csodájára a film képes erre! Az utolsó kétharmad rész vágás nélkül felvett jelenetéért például mindenképp érdemes nekiülni az alkotásnak és ha hozzátesszük, hogy az a Bobcat Goldthwait rendezte, aki stand-up comedysként már bejárta a világot (de az észak-amerikai kontinenst biztosan) és nem mellesleg Zed rendőrtisztként könnyesre röhögtük magunkat rajta a Rendőrakadémiában, hát ez az együttállás bátorrá tesz bárkit: szóval akkor üljünk is neki! Kezdődjön!
A fentiek fényében kétféle értelmezés is kavaroghat a fejünkben, vígjátékként vagy horrorként is nézhetjük a filmet? A válasz az utóbbi, némi előbbivel fűszerezve...
Visszatérve Jimhez és Kellyhez: miután a film első felében megismerhetjük álláspontjaikat a témát illetően (Jim rajongásig hisz a lényben, míg Kelly egyszerűen mindent igyekszik megcáfolni és higgadt racionalizmusával indokolni), láthatjuk, amint Jim különféle, a témában jártas emberekkel készít videointerjút, aztán végre a párocska nekivág az erdőnek. Néhány furcsa előjeltől eltekintve (egy srác odasúgja Jimnek, hogy semmiképp se menjenek oda vagy az erdei úton egy tagbaszakadt őslakos haragosan és káromkodva fordítja őket vissza) semmi sem utal arra, hogy esetleg veszélybe kerülhetnének, így hát a felfedezésre indulók izgalmával hajtanak be az erdőbe.
Az első éjszaka zajokra riadnak a sátorban. A legtöbbjük messziről érkezik és nem tűnik különösebben fenyegetőnek, néhány hang viszont kifejezetten ijesztő és kétségeket ébresztő: vajon mi okozza őket, ki vagy mi ólálkodik a sátor közelében? A válasz hiánya a horrorokra jellemző klisés helyzetet produkál, attól félünk leginkább, amit nem látunk, nem tudunk azonosítani, mert akkor képtelenek vagyunk ellene védekezni. Csakhogy nem ez a lényeg! A filmben jelenlévő egészséges izgalom percek alatt alakul át az ősi, zsigeri félelemmé az ismeretlentől, méghozzá a szemünk előtt. Míg a legtöbb film az izgalmat és félelmet a kameramozgással éri el (vagy próbálja elérni), itt kapunk egy állványra szerelt, mozdulatlan képet a két szereplő arcáról. Az arcukról és a szemükről jól lekövethetővé válik az említett átalakulás. Ezzel a film átlép egy másik horror-alműfajba, a thrillerből a psychothrillerbe, az akcióból a drámába.
A Willow Creek nézésekor persze folyamatosan ott lüktet a fejünkben, hogy jó-jó, de ez akkor is egy Blair Witch Project 100, két szereplő a kis kamerájukkal az erdőben halálra ijed. Itt viszont a feltételezett lény vagy szörny (monster movie-színezet), a Bigfoot keresése nem hagy minket elkalandozni, a film (benne Jim) mindenképpen azt az érzést akarja kelteni bennünk, hogy hú, a szőrös mancsok mindjárt átkaszabolják a sátrat és megkezdődik az üldőzős rész. (Edzettebbeknek eszükbe juthat a remekbeszabott Troll Hunter is!)
Csakhogy nem kapunk mancsokat a képünkbe. Furcsa hangokat hallunk, koppanásokat, erdei állatnak tűnő mászkálós zörejeket és valami nagyon rémületes hangot, amitől a velőnkig kiráz a hideg...
Lassan rábéredhet mindenki: ezekben a filmekben nagyjából magunkra ismerhetünk. A karakterek nem tűnnek magabiztosnak, ha a kamera a közelükben van, ha az arcukat veszi. Mégha az ilyen filmek egy része arra is épít, hogy ignorálják a (későbbi) közönséget, valahogy a semmiből mégis összeáll egy (nagyjából) működő forgatókönyvféle, egy – talán – a véletlenekből összeálló szkript. Az utóbbi évek legsikeresebbnek mondható szériája, a Paranormal Activity épp erre játszik rá: a kísértetet csakis úgy lehet észrevenni, ha folyamatosan és mindenhol megy a kamera! A videó a bizonyíték, a tudás megszerzését elősegítő technológia, a felfogadott magándetektív.
A Willow Creek szereplői rendelkeznek a rácsodálkozás lehetőségével, de nincs hozzá meg a bölcsességük, amit a felvételeket esetleg utólag visszanéző, utánaolvasó további játékosok (nézők) birtokolhatnak. A bizonyíték, amire a film végén rátalálnak (illetve megjelenik a kamera objektívjében), megváltoztathatná a végkifejletet, talán adhatna egy alternatív befejezést, de ezt ők már nem fogják tudni kihasználni. Számukra nem maradt más, mint sikoltozva menekülni az éjjeli erdőben...
Mindebből következtethetünk arra, hogy Bobcat jól ismeri és ki is használja a fenti következtetést. Így értelmezve a filmet, bár nincs látható jele, hogy a film megszabadulhatna bármelyik kliséjétől is, bizonyos kikacsintások, vicces jelenetek alapján lehet arra következtetni, hogy a koncept túlmutat a szimpla erdős-félelmetes filmeken. A helyiekkel folytatott interjúk sorozata is ezt látszik alátámasztani, senki sem úgy hisz Nagylábban, ahogy elvárnánk (illetve ahogy Jim számítana rá), az egész legendának így lesz egy vicces, majdhogynem fölényes olvasata, amit egyébként Kelly szkepticizmusa és kettejük civakodása is erősít.
A film tehát semmiképp sem úgy hat és nem is akar, ahogy a több szempontból is kiindulópontnak tekinthető Blair Witch, hiszen a szörny/szellem szörnyűségét sikerül pellengérre állítani, megtisztítani és szinte teljesen megfosztani önmaga kultuszától. A szörny nyilvánvalóan egy hülye lehet, gondoljuk, miközben Jim és Kelly befelé menetelnek az erdőbe.
A sátorjelenet aztán mégis ránkhozza a frászt. Mi több, némi csavarral újabb horror-alműfaj jön a képbe. Ugyan szintén nem váltja meg a világot, nem kapunk újabb filmtörténeti alapművet a kézikamerás, szörnyes-rémisztgetős szubzsáneren belül. Goldthwait elsősorban arra használja Bigfoot nevetségessé tételét, hogy nagyobb meglepetésként dobja be a végső csavart, ami a sátorban töltött éjszaka után esik le Jim és Kelly számára és persze nekünk. Ez tulajdonképpen sikerül is neki, meglepődünk. A film ilyen értelemben eléri a célját, a filozofálgatást meghagyva a kritikusoknak jót szórakozunk és végülis remekül összeszarjuk magunkat. Ennél több mára nem is kell.
