Mondhatni, mostanság újra fontos (horror)téma lett a fiatalkori szexuálitás buktatóinak ábrázolása. A felnőtté válás és a nemi érés szépen lassan elvesztette a korábban jellemző maszkulin megközelítését, majd' minden erőszakosságát, inkább a feminím, női vonal bukkant felszínre, a belső dráma és az érzékenység (We Are What We Are; A Girl Walks Home Alone At Night; Starry Eyes stb.). Nem csoda, hogy a pubertás vérfarkas (Når dyrene drømmer – Állatok álma) és a védelmező anya archétípusba ágyazott különleges elmecsata, a The Babadook után a kísértetfilmet is elérte ez a hullám.
Az amerikai függetlenfilmes szcéna újabb üdvöskéje, David Robert Mitchell horrordebütje, az It Follows (Valami követ, 2014) remek és friss filmes példája korunk szexuális tanmeséjének!
Amikor a 19 éves, kisvárosi szépség, Jay (Maika Monroe) lefekszik álompasijával, még nem tudja, hogy az aktussal együtt nyakába vesz egy ijesztő és halálos túlvilági átkot. Az egyetlen módja, hogy megállítsa a titokzatos, alakváltó entitást, ami lassan és biztosan le akarja vadászni, ha szexel valaki mással és így továbbadja az átkot. Eléggé kényelmetlen helyzet, de működik. Miután Hugh, az említett fickó egy tolószékhez kötözi és gyorsan felvilágosítja az átok néhány alapvető tulajdonságáról, Jay maga is szembesül annak valóságosságával. Az először morbid poénnak tűnő kötözős jelenetben feltűnő „valami” azonnal követni kezdi és – bár könnyűnek tűnik elszaladni előle – a helyzet több, mint aggasztó.
A legfélelmetesebb a gyalog közlekedő, viszonylag lassú kísértetben nem is az, hogy előbb-utóbb szinte bizonyosan utolér, hanem hogy bárki kinézetét magára öltheti, lehet anyuka, aki az éjszaka közepén dühösen kopog az ajtónkon vagy halott testvérünk, netán a szomszéd néni...
Az átok továbbadása több morális és (szó szerint véve) testi problémát is felvet. Egyrészt midenképpen szexelni kell ahhoz, hogy átkerüljön a sorscsapás valaki másra, de nyilvánvalóan nem a legjobb barátot/barátnőt szeretnénk halálos veszedelembe sodorni, hanem akkor már egy vadidegent. Ez viszont, akárhogyan szépítjük, bizony gyilkosság, illetve hát a szellem/átok/valami felbujtása, szigorúan jogi értelemben. A helyzet még annyival bonyolultabb, hogy ha az illető nem képes továbbadni és belehal, hát az átok szépen visszaszáll az előző tulajra... Úgy tűnik, vajmi kevés eséllyel úszható meg az elhalálozás.
Persze az It Follows nem hagy minket túl sokat gondolkodni a szituáció morális vetületén, ami elsősorban a remek, old school szintiközpontú zenei témáknak köszönhető, amiken John Carpenter is huncutul mosolyogna.
A Detroit biztonságosnak tűnő külvárosában és a hanyatló belső kerületeiben felvett horror legnagyobb ereje – a rendező David Robert Mitchell érdeme –, hogy ebben a lepusztult, ám nyugalmasnak hitt milliőbe helyezi be a végtelenségig lecsupaszított, primér félelem karnációját, a gonosz lassan, de elszántan lépdelő alakját. A Valami követben nem is az ördögi kísértet a legfélelmetesebb, hanem az atmoszféra, amiben mozog, a kihalt, nagy terek, a messziről induló, alig észrevehető alak, ahogy átvág a parkon, az iskolaudvaron, jön az utcákon át vagy a partról közelít a homokon. Pont emiatt szinte végig a hideg futkos a hátunkon, nem kell megijednünk, mert folyamatosan félünk.
Jay a film nagyobb részében a depresszió és a paranoia különböző stációiban létezik, miközben némi, időnként hasznos segítségre lel a Scooby-Doo!-szereplőkkel vetekedő kinézetű haverjaiban. A halálos veszedelem, ami minden pillanatában ott ólálkodik valahol körülötte, nem túl robbanékony természetű, mindazonáltal a folyamatos készenlét-helyzet, az egész filmet átívelő feszültség lassan feléleszti bennünk a legalapvetőbb félelemérzetet. Bármilyen hétköznapi környezet, legyen az a legföldhözragadtabb, a terror fészkévé válhat, kezdünk azon agyalni, vajon a mi lakásunkban hol van olyan sötét zug, ahonnan netán kicsoszoghat valami vagy valaki...
A film többszörös tisztelgés John Carpenter előtt, kezdve az alap felvetéstől, amint a csendes külváros egy halálos útvesztővé válik, a lüktető, minimalista szintiszólamokon át a '90-es évek japán horrorjaira jellemző ráijesztős jelenetek megidézéséig. Az It Follows kizárólag azért merít az old school-ból, hogy a tökéletesen működő minimalizmusból kihozza a maximumot, nem akar túlzóan hasonlítani erre vagy arra a klasszikusra.
A film tulajdonképp egy nagy visszatartott lélegzet az elejétől az utolsó percig. Bár a végén néhány, a műfajra jellemző fokozástól nem tudja mentesíteni magát, egészében véve egy remekbeszabott félelemgyakorlat, pszichologikus kanosszajárás a maga legmélyebb és legösztönösebb értelmében.
Ahogy Jennifer Kent The Babadook-ja, a Valami követ is kiváló szereplőgárdát tudhat magáénak. Míg a Babadook egy anya és a fia közt árnyalódó viszonyról szól, itt Mitchell az ártatlanság elvesztését és a szex veszélyeit tűzi központi témájául, miközben a valós veszély, értsd: a zsákmányáért hajtó kreatúra végig a háttérben mozog. A film nagy részében persze annyira izgulunk, feszültek vagyunk, hogy nem érzékeljük a szépen felvonuló, finom utalásokat, allegóriákat és persze sokáig inkább nem nézünk a vállunk mögé.
A Valami követ a tudatalattinkig képes hatolni, befejezteti velünk azt az ijesztő gondolatot, hogy az a „valami” akár a következő percben elérhet minket is. A kritikusok örömtáncot jártak a film előtt, és úgy látszik, a minimalista ijesztgetősdi tökéletesen működik, nem szabad meglepődnünk, ha pár év múlva kultuszfilmnek kiáltják ki, de kezeljük egyelőre a helyén: szép munka!
