Ed és Sarah első napja új házukban – egy eldugott tanyán a skót határvidéken. Jó döntésnek tűnő változás a stresszes londoni pörgés után. A naplemente utolsó fényeiben a párocska újra egymásra talál. Azonban az éjszaka ijesztő hangokat hoz, és Sarah arra ébred, hogy nincsenek egyedül. Ed kelletlenül körülnéz, semmi. Aztán a helyzet mégis rémálomba illő módon megváltozik. Hamarosan ráébrednek: valakik szerint ők csak betolakodók, nem kívánatos vendégek. Vajon megértik-e, hogy menniük kell, mielőtt túl késő lenne vagy felveszik a kesztyűt és harcolnak?
Nos, egyfelől ez a skót határvidéken játszódó brit thriller könnyen beilleszthető a vidékre költöző családot terrorizáló, hívatlan látogatós, erőszakos thrillerek sorába. Haneke Furcsa játékától indulva az Eden Lake, Storm Warning, The Strangers, a francia Ils (Them, 2006) vagy az 1971-es Straw Dogs mind ezt a témát veszi elő. A városi ember leköltözik vidékre és magára haragít egy csomó helybélit, majd olyan istenigazából megbánja a döntését, ha meg tudja...
A történet meglepően egyszerű: az angol párocska remek áron hozzájut egy vidéki farmházhoz, aminek persze rázós múltja van, mondjuk úgy, politikai jellegű. Ed (Lee Williams) és Sarah (Pollyanna McIntosh) ezzel az előző tulajdonosok haragjának kereszttüzébe kerülnek, a ház ugyanis a Skót–Angol határnál területi villongások forrása volt. Az ingatlanügynök ugyan elmagyarázza nekik, hogy a Peel-ház régebben erőszakos felkelések színtere volt, ám a felső-középosztálybeli, magát haladó szellemiségűnek tartó (valójában sznob) párocska figyelmenkívül hagyja mindezt és gyorsan be is költözik.
Nem is kell mondani, a baljós jelek már első éjjel mutatkoznak, így a White Settlers gyorsan átcsap futós, rejtőzős, kiabálós, szenvedős, majd egyszercsak visszavágós, nekimenős, magát nem hagyós thrillerbe. Az agresszorok malacmaszkot viselnek, ami persze jól néz ki, de igazából nem tesz hozzá a feszültséghez. A film valószínűleg nem sokat segít az angol/skót vita megoldásában, mégis van benne valami felszabadító, ami végig életben tartja a figyelmünket.
A film részben sikeresen ötvöz két tipikus irányt: a betörős erőszaktevős home invasion thrillert párosítja a slasher filmek sikítós/életünkért harcolós formulájával. Ugyan az erőszak nincs igazán jelen a moziban (a filmvégi csattanó nagyjából meg is érteti velünk, hogy miért), ám kapunk helyette elég izgalmat és ügyes húzást a női szereplőtől.
McIntosh az Exam, Offspring, Let Us Prey és a meglepően erős The Woman (2011) után már biztos pontnak számít a horrorban, ráadásul nem az a tipikus sikítós-nyafogós bálkirálynő, sokkal inkább az intelligens, jó helyzetfelismerő képességgel megáldott nőket hozza a szerepeiben. Ez érvényesülni látszik a White Settlersben is.
A film politikai felhangját tovább fokozta (volna), hogy megjelenését a skót népszavazás idejére hozták, de sajnos a forgatókönyves Ian Fenton egyáltalán nem domborította ki ezt a vonalat a filmben. Az egyetlen épkézláb utalás maga a filmcím. A white settler a skót szlengben egy derrogáló jelző és azt az angol embert jelöli, aki fehér létére Skóciában él, áttelepült Angliából. A film megoldása viszont nem működik, ha figyelmen kívül hagyjuk a politikai vonalat.
A White Settlers igen szórakoztató és élvezhető, de egy jobb forgatókönyvvel nagyobbat szólt volna.
