Az amerikai űrhajós Cory McAbee agyszüleménye, ő rendezte, írta, a főszereplője a filmnek, és saját rockabilly zenekara, a The Billy Nayer Show adja a zenei aláfestést. 35 milliméteres fekete-fehér filmre forgatták és a teljes költségvetés megállt 1 és 2 millió dollár között. A speciális effekteket (pl. az űrhajót és az űrben játszódó átkötőjeleneteket) festmények helyettesítik, melyek remekül passzolnak a film képi világához.
A fekete-fehér, kontrasztos és csudásan megvilágított terek, valamint a szereplők fotózása külön dícséretet érdemel.
Ügyesen és megepően adagolták a musical-betéteket és a táncjeleneteket, igyekeztek elkerülni minden klisét, eleve a zene és a dalszövegek nem éreztetik velünk, hogy valami tucat-rockmusicalt nézünk.
Lehetne áradozni még a filmről, de a klasszikus ajánlás, azt hiszem, a legmegfelelőbb itt: ezt bizony látni kell!
A történet egy elképzelt múltban játszódik, ahol az űrutazást kétkezi munkások valósították meg, ezért az űrhajók vagy a felszerelés is olyanok, amiket akár – kicsit túlozva – kalapáccsal is össze lehet rakni. A Vénuszon élnek a nők, akik csakis egyetlen férfit fogadnak el maguk közt, akit királyukká választanak. A férfiak többsége még csak nem is látott asszonyt. Amikor a Vénusz királya elhalálozik, új férfit kell leszállítani a Vénuszra. Ekkor kerül képbe a főszereplő űrhajós kereskedő, Samuel Curtis (Cory McAbee), az „Áfonya Kalóz”...
A The American Astronaut olyasmi, mintha a Flash Gordon-tv-sorozatot Ed Wood készítette volna és producernek Lemmyt hívták volna meg a Motörheadből. Egy őrült, hallucinogén rock 'n' roll musical/vígjáték/sci-fi kultuszfilm a hatvanas évekből kivágott, old-school western-jelenetekkel. Az író/rendező/főszereplő Cory McAbee csodásan képes mellőzni mindent, amit a filmkészítésről bármilyen iskolában meg lehet tanulni, tökéletesen sutba vágja a hagyományos forgatókönyvírás szabályait – ezzel megteremtve az anti-forgatókönyv/antifilm prototípusát, ami egy kb. tízéves gyerek őszinte fantáziáján alapszik, egy olyan gyerekén, akit még nem rontottak meg tanulással! McAbee mer szembemenni a filmes iskolák beidegződéseivel, ezáltal egy minden szempontból egyedi, szerzői filmet tesz le az asztalra. Jeeeeeee!
A kontrasztos, árnyékolt fényképezés Frank Capra filmjeit (főleg az Arsenic and Old Lace című krimit, 1944) idézi. Az egész filmet 27 nap alatt forgatták Queens tengerpartján, ahol a homokos part a fekete-fehér árnyékvilágban egy idegen hold talajává avanzsált. Nos, ez az alacsony költségvetésű filmrevű tökéletes éjszakai B-mozi, remek inspiráció a pénzért aggódó független filmeseknek, hogy ne keseredjenek el, hanem vágjanak bele és legyenek hihetetlenül kreatívak, mert a film meg fog jelenni!
Az Amerikai űrhajós kegyetlenül vicces film, amit valószínűleg nem jelenthetünk ki csupán egy megnézés után, muszáj többször alaposan végigmenni rajta. És még annak ellenére is néha olyan érzésünk támad, hogy semmi értelme nincs az egésznek, csak egy elmebajos őrült repdeső fantáziáját hívatott életre kelteni.
A film egyedi hangulatát a fentieken kívül az igazán innovatív házi készítésű effektek adják, a mindenféle technikai kompjúter-utómunkát nélkülöző, összetákolt cuccok és a szépen megfestett űrös képek.
A furfangos és ellenséges narrátor, aki magát csak szülinaposnak hívja, Hess professzor (Rocco Sisto) csak azt öli meg, akit nem akar. Ez a fura paradoxon vezérli akkor is, amikor az általa egyébként nagyon is kedvelt Samuel Curtist (Cory McAbee), a galaktikus kalózt szeretné megölni, akibe egyébként valamilyen módon szerelmes is. Ez a homoerotikus románc kettejük közt valójában mégsem szerelem, nincs kimondva, lehetne akár barátság is, ami az űrutazásnak köszönhetően – és hogy keresztezték egymás útját – kialakult. Mégis amolyan gyűlöllek-szeretlek kapcsolat van köztük, és hogy értelmezzük, az kizárólag tőlünk függ, nézőktől.
Úgy tűnik, minden karakter ismeri egymást régről, ezért persze senki nem lepődik meg, ha valaki furcsán kezd viselkedni, kovbojtáncot jár vagy épp marhaságot mond. McAbee karakterei valójában anti-westernhősök, szakadt és buta, béna munkások, akik – fityiszt mutatva a western hagyományos működési elveinek – totál agyatlanul viselkednek. Az, hogy mégis hogy kerültek az űrbe, na, az teljes rejtély...
A pókerarc Tom Aldredge őrültjól játssza az öreg fószert a bárban a férfiakkal teli aszteroidán, a Ceresen, aki egy gyerekes viccet mesél vagy 5 percig a "Hertz Donut"-ról, amin persze nem a vicces részeknél szakad a közönség, bár az is igaz, hogy az egész egyáltalán nem vicces – a hosszával, a poéntalanságával a végén mégis eléri, hogy elkezdjünk mosolyogni rajta és a végén komolyan és szívből röhögjünk.
McAbee grandiózus munkát végzett, hogy végig sikerüljön kibillenteni a balanszot a kiszámíthatatlanság felé.
A nem-ebből-a-világból-való szexjelenetek azokra az iskolaidőkre emlékeztetnek minket, amikor a gyerekeket nem szerint különválasztották és ez persze arra ösztökélt mindenkit, hogy a másikról fantáziáljon, sztorizzon. A férfiak a Jupiteren teljesen kivannak a mesés nőcis sztoriktól, a nők a Vénuszon totál be vannak kattanva, vajon kit hoznak majd királyuknak, akin kiélhetik szexuális fantáziájukat.
Ezt a filmet sok nézés után sem biztos, hogy meg lehet érteni, mert – bár egyre jobb lesz a kép – valójában folyamatosan szélesedik is az értelmezési spirál, ezzel együtt tisztább nem lesz. Kétségtelenül csak egyfajta közönség fog rákattanni a filmre, valahol az El Topo és az Eraserhead rajongótáborának metszéspontján. Bár ki tudja, nem várt fordulat is lehetséges, talán Jerry Zucker Ghostján nevelkedett, látens rendbontó, kétgyermekes anyáknak is bejöhet...
Ha felveszed a leghülyébb sapkádat és nem próbálsz meg felnőttebbnek tűnni legbelsőbb magadnál, akkor igazán nagy élményben lehet részed, ha ezt a leírhatatlanul agyament művészfilmet megnézed.
forrás: Kilencesterv, soundZcapa
