A történet egy fiktív, anarchista, törvénytelennek tűnő városban, Bad Cityben játszódik, valószínűleg Iránban, kiégett, füstokádó gyárépületekkel, egy megcsúszott, koszos Amerikát szimulálva (a filmet Californiában forgatták). A városnév egyértelműen utal Frank J. Miller Sin Cityjére, a képregények egyébként szintén referenciaértékűek Amirpour filmjében, és nem csak a kontrasztos fekete-fehér fényképezés miatt. A film egyik alapját a rendező korábban rajzolt képregénye adja. Ezek a westernes grafikus utalások a filmben az iráni tradiciókra, ezen belül a nők helyzetére reflektálnak a muszlim kultúrában, adva az egész anyagnak egy folyton ismétlődő, egzotikus motívumkészletet.
Eltelik némi idő, mire a film kimutatja a foga fehérjét, ráadásul az első jelenetekben nem is a lányt, hanem a fiút ismerhetjük meg: a személyes és pénzügyi problémákkal küzdő főszereplőt, Arasht (a német-iráni színész Arash Marandi), akit már a beharangozó trailerek is az iráni James Deannek tituláltak. Egy jóképű fiatal punk egy menő, '57-es Thunderbird sportkocsival, aki naná, hogy elvágyik Bad Cityből. Ahogy az lenni szokott, az álmait egy könnyed tollvonással elintézik a szülők, ahogy Hossein (Marshall Manesh, Így jártam anyátokkal), Arash heroinfüggő és egyben haldokló apja is teszi, aki a felesége elvesztését nem képes feldolgozni. A drogokkal felhalmozott tartozásért cserébe Saeed, a veszélyes és őrült díler Arash kocsiját kéri és veszi el.
Saeed-ot, az agresszív drogost, torkán sex tetoválással, aki rendszeresen megaláz egy a sötét múltja miatt prostitúcióra kényszerült nőt (Mozhan Marno), szinte törvényszerűen utol fogja érni a végzete. Egy éjjel az Arashtól zsákmányolt kocsi visszapillantó tükrében megpillantja a néma, szirén-arcú lányt (Sheila Vand), a címszereplőt, akit persze a következő áldozatának hisz. Már akkor sejthetjük, hogy a tradicionális öltözékben álló csajt nem fogjuk tudni megítélni hagyományos jó/rossz módon: az éjszaka asszonya feketére rúzsozott ajkakkal, elektro-popot hallgatva, mintha egy korai Madonna-poszterről lépett volna le, ami emblematikus módon a hálószobája falán lóg.
A női egyenjogúságot semmibe vevő férfiakra visszahúzódó, de korántsem ártatlan szuperhősként vadászó ragadozóként a lány egyfajta tisztogató munkát végez: ha nem vagy jófiú, akkor neked annyi. Az egyetlen, aki képes lefegyverezni őt, Arash, egy hősromantikus álmodozó, aki az ősi iszlám alapvető kódjait hordozza magában: a tisztelet, becsület, a nők és férfiak között működő bizalom kiemelik őt a többiek közül. Ahogy a lányhoz közeledik, viszonyul, a klasszikus, óvatos udvarlási fázis lecsillapítja a vámpír ragadozóösztönét, ahelyett, hogy kettétörné a gerincét, megengedi neki, hogy egy gémkapoccsal fülbevalót szúrjon a fülébe: romantikus jelenet, ahol a felszínre tör az a finoman cizellált erotika, ami már-már kiveszni látszik a mai világban.
A Girl Walks Home Alone at Night kivételesen összetett audiovizuális élményt nyújt: Lyle Vincent remek képbeállításainak köszönhetően a film egy elfeledett és lepusztult Gotham-szerű háttérben mozog, a zene pedig, akár a hűvös sivatagi szél, folyamatosan ellenpontozva festi tovább a hangulatot. Amirpour válogatása jól tükrözi a mai arab, nyugatorientált, de a tradíciókhoz még mindig ragaszkodó világot. Az arab rocktól a '90-as évek New Wave-éig széles skálán mozog ez a Közel-Keleti Amerika-íz.
A Girl Walks nem is igazán horror, inkább egy furcsa love-story, vagy, ha jobban tetszik, egy műfajskatulyáktól mentes műalkotás, ahol a történet nem dialógusokból tudjuk meg, hanem mozdulatokból és képekből rajzolódik ki előttünk minden. Egy erős képregény/videoklip kombó, ami úgy hat az emberre, mint egy friss kapcsolat vagy egy nem várt eljegyzés. Megdobogtatja és meg is köti a szíved.
