A japán kultrendező, Sabu (Dangan Runner, Postman Blues) újabb horror-művészfilmje, a Miss Zombie meglepően szép, ugyanakkor egészen abszurd kis darab. A történet egy elvonultan élő család körül forog, akik a zombijárványt követően próbálnak viszonylag normális életet élni egy fiktív városban. Amikor a postán rendelt csinos, nőnemű zombi-háziállat megérkezik hozzájuk, némi hezitálás után úgy döntenek, egyszerűbb ház körüli munkákra fogják, nem számolva azokkal a morális és érzelmi következményekkel, amik a család széthullásához vezetnek.
A minimalista, izgalmasan túlexponált, fekete-fehér film lassú, szürreálisan nehéz atmoszférájú beállításokkal apellál, a feszültség hamar elér a csúcspontra, onnan pedig már-már végtelennek tűnő ideig nem akar mozdulni, mintha a rendező nem a megoldáson törné a fejét, hanem élvezné a monoton, lassan ismétlődő képeket. Ha ezt a túlnyúlt, vizuálisan egyébként szépen megkomponált középrészt összehúznánk, egy remek, frusztrálóan erős rövidfilmet kapnánk, így viszont nehezen figyelünk, sőt, unatkozni kezdünk közben.
A film elején tehát megismerjük a férfit, Teramotót és Shizukót, a feleségét, valamint kisfiukat, amint egy különös csomagot „találnak” az ajtajuknál. A doboz egy vaskalodát rejt, benne egy összegörnyedt nővel, hályogos szemekkel és elfertőzött sebekkel. Teramoto egykedvűen konstatálja: Zombi? Mostanság keveset látni belőlük. Aztán felolvassa a csomaggal érkezett használati utasítást. A szabályok egyszerűek: a zombit csakis zöldséggel szabad táplálni, sosem hússal; ha mégis ellenségessé válna, használják a mellékelt kézi fegyvert.
A Miss Zombie címszereplője, Sara intelligensebb és tanulékonyabb, mint a legtöbb élőhalott, megtudjuk róla, hogy csak részlegesen fertőzött, a vírus kevésbé hatott rá, ezért vannak emlékei a múltból. A család garázsában, ahol éjszakánként pihen, egy róla készült fotón mereng, ahol még egészséges ember volt.
A következő hetekben Sara hasznosnak bizonyul a család számára, ugyanakkor rendszeres megaláztatásokat kell elviselnie a helyi kölyköktől és egy csapat utcai huligántól, akik nap mint nap késeket döfnek belé és kigúnyolják. Sara minden bennefelejtett fegyvert gondosan összegyűjt és az ágya melletti kisasztalra pakol. Bőrelváltozásai, sebei nem teszik épp kívánatos látvánnyá, nőiessége mégis felkelti a munkások figyelmét, akik nem csak munka szempontjából találják őt hasznosnak...
A következő hetekben Sara hasznosnak bizonyul a család számára, ugyanakkor rendszeres megaláztatásokat kell elviselnie a helyi kölyköktől és egy csapat utcai huligántól, akik nap mint nap késeket döfnek belé és kigúnyolják. Sara minden bennefelejtett fegyvert gondosan összegyűjt és az ágya melletti kisasztalra pakol. Bőrelváltozásai, sebei nem teszik épp kívánatos látvánnyá, nőiessége mégis felkelti a munkások figyelmét, akik nem csak munka szempontjából találják őt hasznosnak...
A történet nagyvonalakban emlékeztet Andrew Currie remekbeszabott zombi-komédiájára, a Fidóra, ahol a zombik az életünk részét képezik, ám a humor ebből a filmből szinte teljesen hiányzik, ha van is, durván abszurd, sőt, morbid helyzetekből adódik. A Miss Zombie inkább meditatív, lassú és sötét hangulatú mozi.
Komatsu, a Sarát játszó színésznő minimalista, kiszámított, végtelenül lassú mozdulatai, szemjátéka jól kiemelik a zombi/ember átmenetben ragadt karakter kettősségét, melankóliáját. Az egész film ezt a lassú melankóliát követi a maga szuggesztív, kontrasztos vizuális stílusával, a hosszan elnyújtott, néma jelenetek elkülönülnek a süvöltő széllel és repetitív hangokkal teliektől, ahol Sara monoton súrolását és mozdulatait szemlélhetjük. A jól megkomponált jelentek képesek visszaadni a történet árnyoldalait, a dolgok fekete-fehér kontrasztjait.
A narratíva mögött megbújó allegória: Sara a kisemmizett vendégmunkás analógiájaként a jogaitól és tartásától megfosztott embert mintázza, aki nem is tehetne semmit sorsa megváltoztatásáért. Amikor a pár fiával egy incidens után egyre szorosabbá válik a kapcsolata, érzékeljük, hogy a család és az anyaság hiánya fáj neki minden baj közül a legjobban. Persze, ezt észreveszi a feleség is, aki egyre feszültebben és dühösebben reagál. Egy felszín alatt mozgó, kimondatlan rivalizálás veszi kezdetét.
A némi háttérmagyarázattal szolgáló felvezető jelenet után kifejezetten sokat kell várnunk, amíg a nyilvánvalóan egyre feszültebbé váló helyzet szereplői cselekvésre szánják el magukat, ami egyfelől erősen próbára teszi a mi türelmünket is, másfelől pedig nem nélkülözhet tőlünk bizonyos kulturális háttérismeretet a japánok furcsa világlátásáról. Persze, hogy azt akarjuk, Sara vágjon vissza! Azt akarjuk, hogy egyen húst, és kapjon rá a ízére, hátha akkor kínzói ellen fordul végre! A film végére aztán már csak azt szeretnénk egyre lankadóbb hévvel, hogy bárcsak csinálna valamit, valami egészen kis, lázadásszerű dolgot. Az az igazság, hogy a film hosszával egyenes arányban elfogy a lelkesedésünk.
Persze ez nem fer a filmmel szemben, hiszen alapvetően inkább elégedetten bólogathatnánk, elismerhetnénk Sabu remek felütését, a szépséges képi világot, a meglepően kreatív, a posztmodern hozzáállást a zombikhoz, de a film lassú és mi nem győzünk várni.
Az utolsó percekben, amikor végre megértjük, hová akart eljutni a rendező, nem is tudjuk, attól lélegezzünk-e fel, hogy vége van vagy attól, hogy igen, értjük, mi történik a társadalomban, amiben élünk...
A horror és a művészet találkozása a legritkább esetben képes akciódúsan bekövetkezni, általában sokkal komplexebb és mélyrehatóbb ahhoz, hogy igazán képes legyen felszabadultan hatni. Itt is ez történik, sikerül elvesznünk a szocio-politikus mondanivaló fejtegetésében, az artisztikus megoldásokban és a furcsa, abszurd jelenetekben, miközben a film tőlünk (és a mondanivalójától) függetlenül kiüresedik.
Erényeit és izgalmas képeit is figyelembe véve a Miss Zombie inkább egy nagyon erős 15 perccel jutott volna előrébb, mint az elhasznált, kb. négyszeres idejével. Sabu lírai zombifilmje tehát némi kívánnivalót hagy maga után, ezzel együtt csudás kis filmecske, próbáljátok meg végignézni.