Az újonc rendőrtiszt, Jessica Loren (Juliana Harkavy, The Walking Dead), első feladata egyszerű: egy éjszakát kell eltöltenie az épp kiűrített régi rendőrörsön és megvárni, hogy a takarítóbrigád megérkezzen a veszélyes hulladéknak minősített bizonyítékokért. A parancs szerint nem hagyhatja el az épületet, amivel normális esetben semmi gond nem lehetne. Sajnos azonban hamar rá kell ébrednie, hogy az épület egy ottragadt, halálos démoni erő megtestesülésének színtere. Jessica és az ördög egy helyen – húzós lesz.
Anthony DiBlasi A 13-as rendőrörs (Assault on Precinct 13), és az Ijesszük halálra Jessicát (Let’s Scare Jessica To Death) jellegű filmekből kutyult egytálétele egészen finomra sikerült. Figyelem, hozzáadott psychoterrort tartalmaz! A különbség a legtöbb, jól bevált receptet követő kísértős mesékhez képest az, hogy itt a maga véres-gore-os valóságában is megjelenik az ördög(i kísértet), vér fröcsköl, szervek látszanak és agy kilátszik.
A film jól adagolja a feszültséget, Harkavy remekül alakítja a józan ítélőképességű, egyáltalán nem félős rendőrcsajt – muszáj is neki, hiszen egy egyhelyszínes, alapvetően egyszereplős thrillerről beszélünk. Ugyan félelmetes entitások járnak ki és be az örsön, ezek valójában a főszereplőhöz köthető víziók a valóság és a rémálmok határán. Scott Poiley és DiBlasi együtt jó munkát végeztek, amikor egy háromdimenziós, jól funkcionáló, életszerű karaktert teremtettek és Harkavy több mint jó oldotta meg a szerepét.
Austin F. Schmidt remek képeket rögzített, Adam Barber zenéje is odavág. Talán DiBlasi egyetlen hibája, hogy vágóként némelyik jelenetbe túlontúl belezúgott, és emiatt a film néhol elveszti feszességét. Talán egy negyedórával rövidebb lehetne.
Figyelem, spoileres leírás következik!
Szóval a főszereplő rendőrnő nem ijed meg a saját árnyékától, a rendőrörsön kísértő(?) erőket erős önfegyelemmel és jó feladatmegoldó képességgel kezeli. Felettese néhány keresetlen mondattal elmagyarázza a feladatát, körbemutatja a helyiségeket, aztán azzal a felszólítással hagyja ott Jessicát, hogy semmiképp se keresse hajnalig, csak ha összedől a világ.
Az éjszaka félelmetes hangokkal, még furcsább telefonhívásokkal és egy csapat ördögimádó kult szekta természetfeletti jelenéseivel telik. Jessica csapdában találja magát, hiszen akkurátus rendőrtisztként nem futamodhat meg (pláne, hogy egy elismert rendőr lánya), szóval végig kell csinálnia a műszakot.
Sam Raimi és Wes Craven hatása teljességgel nyilvánvaló a Last Shiftben, a hangvágás és az ijesztő, atmoszferikus jelenetek együtt tényleg velőtrázóra sikerültek. Bizonyos részek akár a Nightmare on Elm Streetben is játszódhatnának, de DiBlasinak sikerül túljutni a bukkanókon. Egy alkalommal a zene a kulcsa a magas félelemfaktornak, miközben kukk sötét lesz, becsapódik az ajtó. Ezzel egy pillanat alatt egy szűk cellába kerülünk a főszereplővel, szinte ugyanazt élhetjük át, mint ő a filmben. Persze ez kockázatos módja a félelemkeltésnek, a sötét helyett sok rendező a vizuális eszközökre épít. DiBlasi jól gondolkodik, amikor a nézőre bízza, mit képzel a sötétbe.
A film végéig erős tud maradni, egyedül az utolsó jelenet bánik mostohán a főszereplővel és egyúttal velünk is. Kár, hogy minden poént le kell csapni, mindent muszáj megmagyarázni. Ennek ellenére igencsak ajánlott a megnézésre, nem fogunk csalódni!
