Marie (Sonia Suhl) egy félénk 19 éves lány, aki egy elszigetelt dán halászfaluban él az apjával, Thorral (Lars Mikkelsen) és magatehetetlen anyjával (Sonja Richter). Furcsa kiütések borítják a mellkasát, amik idővel egyre kényelmetlenebbé válnak, főleg, amikor szőr kezd nőni belőlük. Eleinte persze megpróbál nem tudomást venni az elváltozásokról. Munkát vállal egy halfeldolgozó üzemben, ahol a munkatársai eléggé ellenszenvesen viselkednek vele és szekálják, látszólag csak szemétségből, de az érződik, hogy valami komolyabb dolog van a háttérben, amiről senki sem beszél. Ahogy Marie egyre ijesztőbb változásokon megy keresztül, lassan rá kell döbbennie, hogy családja egy furcsa és veszélyes titkot rejteget és édesanyja betegsége bizonyos módon összefüggésben lehet az ő betegségével is(?).
Jonas Alexander Arnby rendezői debütje magabiztos, jól kivitelezett munka, ami érzésre sokat köszönhet a remek északi noir drámának, a Låt den rätte komma innek (Engedj be, 2008) de szerencsére nem hatott rá egyáltalán a mindenféle vegyi (és elme-) tisztításnak alávetett és ezért minden eredetiségtől sikeresen megszabadított Twilight (Alkonyat) széria vagy a képregény-adaptációs vérontás, az Underworld-franchise sem.
Az Állatok álma (még nincs magyar címe tudtommal) egy érzékeny felnőtté érős (coming-of-age) sztori néhány halottal és fura farkasemberes szexjelenetekkel, egy lassan, de szépen megkomonált skandináv lánydráma, ami pont emiatt túl "izé" a hardcore horrorrajongóknak és kényelmetlenül belemenős az európai művészfilm-barátoknak.
Az elsőfilmes színészlány, Sonia Suhl már arcszerkezetében és bőrszínében is tökéletes választás a főszereplő karakter eljátszására, kb. úgy fest, mint Munch híres képe, a Sikoly központi alakja, kórosan sápadt és mintha folyamatosan kísértetet látna...
Ugyan itthon összetehetnénk a kezünket, ha egy filmre 5 és fél millió dollárt adnának, ám máshol ez egyébként alacsony költségvetésnek számít. Az Állatok álmában ebből a pénzből csodás fényképezést köszönhetünk Niels Thastumnak, aki az elhagyatott, sziklás dán félsziget, a Jutland tengerpartját hangulatos és szépséges vízfesték-színekkel festette meg, a tenger és a homok megannyi színe és a felhős-esős szürkék árnyalatai klassz hangulatot árasztanak egész film alatt. A belső képek a dán tv-drámákat idéző kézi kamerás, prózai snittekből és szépen bevilágított részletekből állnak össze.
A When Animals Dreams nem az első lycantrópiával foglalkozó film, ami allegóriaként használja fel a "szőrősödést" mint klasszikus félelmet a női pubertástól, a szexualitástól és a megfelelési kényszertől – a felnőtté válástól általában. Persze más, jól megcsinált filmekben már régebben is találkozhattunk ezzel a témával, ott van például a remek képregény-adaptációs horror, a Ginger Snaps-trilógia (Farkasvér, illetve később: Vérszomj, 2000), viszont Arnby és a forgatókönyvíró Rasmus Birch itt sokkal erősebben rajzolták meg Marie-ben a 2010-es évek feminista-álláspontját, ami akkor a legszembeötlőbb, amikor az üzemben egyszerre lesz a férfiak szexuális vonzódásának és utálatának, lenézésének tárgya is, akik már-már szexuális zaklatásba hajló módon cikizik és viccelődnek vele.
Az Állatok álma szinte végig kitart a maga komótos, drámaian emberi tempója mellett, és csak az utolsó jelenetben kapcsol gyilkos-üzemmódba a film, amikor a szőrös és ijesztő farkas-Marie amolyan Carrie-stílusú bosszúhadjáratba kezd a szomszédai ellen, akik – ahogy lassacskán kiderül – a családja és az ő életét is régóta megkeserítették.
Arnby debüt rendezése stílusos, egy picit túl lágy, mindenesetre a farkasemberes kliséket csudásan képes kikerülni, kellemesen friss hangot adva a hagyományhoz. Ami igaz, az igaz, a werewolf-mániások nem igazán fognak tudni mit kezdeni a filmmel, kivéve azon kevesek, akik farkasember- és művészfilm-rajongók egyben.
Mint például én.
