A történet négy agyament és egyben halhatatlan vámpírja közös lakást bérel az új-zélandi Wellingtonban. A körülményekhez és fajtájukhoz mérten vidámak, aranyosak, pedig hát nehéz a modern világban egy vámpír élete. Ott van példának okáért a takarítás, mosogatás, a ruházkodás, az internet...
Taika Waititi és Jemaine Clement, a film rendező-, író- és színészpárosa nagyon odatették magukat ebben az őrült áldokumentumfilmben vagy mondhatjuk: művészi stílusparódiában. Ha kényelmetlenül nyálasnak ítélted az Alkonyat-sorozatot (Twilight Saga), egy sajnálatosan kihagyott lehetőségnek a Dark Shadowst (Éjsötét árnyék) és egyébként is már totál eleged van a vámpírokból, nos, ez a marhaság garantáltan új perspektívát nyújt az esti élvezetekhez!
Húsz-harminc évenként biztosan előkerül Új-Zélandról egy rendező, aki rácáfol mindenre, amit addig tudtunk a horrorról és a nevetésről. Hát persze, hogy kitalálta mindenki: Peter Jacksonról és az ő 75 perces zombi-alien agymenéséről, a Bad Taste-ről (Ízlésficam, 1987), na, meg a nálunk is feledhetetlenségre ítéltetett Braindeadről (Hullajó, 1982) beszélek. Clement és Waititi pedig most újfent megmutatja nekünk, hogyan is kell friss vért áramoltatni a jó öreg vámpír- és farkasember-mitológiába.
A filmbeli vámpírok rendkívüli és páratlanul egyedi fazonok. A vezetőjük, a 18. századi Viago (Waititi) 379 éves és rendmániás, késtégbeesetten próbálja érvényesíteni a házirendet a lakótársakkal. A 862 éves, nyájas szabadgondolkodó Vladislav (Clement) és a vakmerő és indulatos Deacon (Jonathan Brugh) mellett a négyes aduásza kétségkívül a 8000 éves Petyr (Ben Fransham), Orlok grófot idéző, kísérteties és félelmetes jelenés, mellesleg szótlan és falfehér.
A film magával ragadó és hibátlan munka, a négyes hétköznapjaiba egy forgatócsoport segítségével tekinthetünk be, akik végignézhetik csetlés-botlásaikat, furcsa és bizarr szokásaikat és persze éjszakai ramazuriaikat, kezdve a bulizástól a mindennapi vérszívásig és ezzel járó gyilkosságig, majd aztán a vér eltakarítását, a kínos másnaposságot – mi pedig azon vesszük észre magunkat, hogy már-már a saját életünkkel kezdjük összevetni a fickókéit. A film tele van ötletes gegekkel, jól eltalált vizuális trükkökkel, mégsem száll el saját magától, minden pillanat ügyesen, hatásosan és túlzásoktól mentesen működik. Nincs túlbeszélve vagy túljátszva, és egy-egy jelenetnek akkor van vége, amikor már értjük, de nem unjuk.
A humor széles skáláját tapasztalhatjuk az abszurdtól az ízléstelenig, de minden poén fegyelmezetten és pontosan ül és jó pillanatban érkezik.A feszültséget és a történet elmozdulását az újonnan vámpírrá lett Nick (Cori Gonzales-Macuer) adja, meg persze az elmaradhatatlan legjobb emberbarát, Stu (Stu Rutherford), egy szoftveranalitikus geek, akinek száraz megjegyzései aranyat érnek.
A What We Do in the Shadows szépen meg tudja tartja a távolságot a költői és a rémisztő határaival szemben, a humor és a pátosz pedig az egyszerűségében, hétköznapiságában rejlik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint például az a jelenet, ahol Viago undorodva és felháborodva vonja kérdőre a vámpírokat, mit keresnek a mosogatóban a véres edények és miért nem volt képes senki elmosogatni öt éven át, vagy hogy miért küzdenek folyamatosan öltözködési problémákkal a vámpírok. Persze, hiszen nem látszanak a tükörben, fogalmuk sincs, hogy néz ki rajtuk bármilyen gönc.
A nem túl eredeti magyar címmel érkező Hétköznapi vámpírok – A koporsóba zárt felvétel nem is paródia, inkább az élet egy őrült és kifordult, ám valahol mégis teljesen hihető szelete, ami érzékletesen rátapint a lényegre és a rekeszizmunkra.
