Ray (Skarsgård), Claire (Riseborough) és hétéves lányuk, Zoe egy átlagos amerikai család a Dél-Karolinai Kingsville-ben, annyi különbséggel, hogy ők nem házban, hanem egy földalatti óvóhelyen élnek a katasztrófa óta, ami mindent megváltozatott. Egészen pontosan 301 napja, miközben a betonbunkert sikerült egészen otthonossá tenniük. Őrzik a régi világ emlékeit és reménykednek, hogy egyszer elhagyhatják a bunkert és újra normális életet élhetnek. Eddig sikerült rejtve maradniuk – a felszínről beszűrődő zihálások és a dobbanó léptek félelmetes tulajdonosai nem vették őket észre. A 301. napon a viszonylagos nyugalmuknak végeszakad.
A Hiddent a Matt és Ross Duffer testvérpár jegyzi, akiknek néhány rövidfilm után ez az első egészestés anyaguk. A szuszogók (breathers) elöl föld alá épített betonbunkerbe húzódó család története szinte teljesen a sötétben játszódik, a karaktereket megformáló színészek érzelmi megnyilvánulásai, mimikái értelemszerűen szinte teljesen rejtve maradnak a gyér fényben. Épp ezért a feszültség-faktort elsősorban a hétéves lányka, Zoe megnyilvánulásai (hisztijei, pánikrohamai, reakciói) generálják és persze az aduász: a végig láthatatlan ellenségtől, a szuszogóktól való félelem, aminek okaira csak lassacskán derül fény.
Szinte bámulatos, hogy a mélyben kis család tagjai a 301 nap alatt nem őrültek meg a bezártságtól és a pszichikai igénybevéttől, a bizonytalanságtól és saját félelmeiktől. A felszínen egy ismeretlen erő kutakodik, nem látjuk őket, csak ijesztő szuszogásuk hallatszik, ami a sound design szerves része. Ahogy a feszültség fokozódik és a lebukás egyre elkerülhetetlenebbnek látszik, a rejtőzködő trió mindent elkövet, hogy tartsák a frontot.
Ez nem egy hogyan éljük túl-videó, a szereplők magukra gyújtják az egyik helyiséget vagy hatalmas zajt csapnak, miközben az élelmüket dézsmáló patkányt kajtatják, máskor egymással üvöltöznek a biztonságukat szavatoló aknafedő alatt. Nincs sok vidám pillanat a filmben, a zárt, ezáltal kevésbé disztópikus környzetben inkább az adrenalin fortyog végig az erekben. A túlélés nem jut mindenkinek osztályrészül, egyikőjük feláldozza magát a többiek érdekében, hagyja, hogy elkapják a szuszogók.
Zoe karaktere egyfelől idegesítő, hiszen gyerekként türelmetlen és akaratos és persze túlreagálja a dolgokat, ezzel bizonyos szituációkban ő maga indukálja a feszültséget és kifejezett kockázati tényezőt jelent, amivel a szüleit állítja csapdahelyzetbe. Zoe karaktere tehát a szög a zsákban, ami mindhármuk túlélési esélyeit csökkenti. Egy veszélyes jelenetben Zoe beszélő babája megszólal, ezzel magára hívja a fönt szimatoló ellenség figyelmét. Az apának csak sokára sikerül széttaposnia a chipet, ami a beépített mondatokat ismétli. Ami rossz a karaktereknek, a film szempontjából telitalálat, a gyerekszereplő jelenléte végig képes feszültségben tartani a többi szereplőt (és ezáltal minket), ezzel folyamatosan katalizálja, továbblendíti a cselekményt.
A Hidden képes végig hozni a várt feszültséget, a klausztrofób helyzetben mozgó karakterekről elhisszük, hogy a csupán a túlélésre koncentrálnak, a néző pedig átélheti, milyen bennragadni egy bunkerbe, korlátozott élelemmel és bizonytalan jövőképpel, miközben a szörnyű idegenek naponta kísértenek a felszínen.
És amikor film következetesen a családra (és ránk-) borítja az asztalt az utolsó jelenetekben, hirtelen azt vesszük észre, hogy minden a feje tetejére áll, a szerepek pedig őrült módon felcserélődnek!
A Hidden majdnem a süllyesztőben landolt. 2013-ban már kész volt, de végül majd' két évet várni kellett rá, és akkoris csak DVD-kiadásra futotta, moziba nem is került. Ha már sikerül hozzájutnunk, mindenképp érdemes rászánni a kevesebb mint másfél órát!
