Meggyőződve, hogy az anyjuk valójában egy betolakodó idegen, az ikrek kezükbe veszik az irányítást ebben a remek, kifejezetten nyugtalanító, osztrák művészhorrorban. (Spoileres leírás következik.)
Mintha Michael Haneke, miután az által rendezett, szinte sorsfordítóan ijesztő Furcsa játékban (Funny Games, 1997) szabadjára engedte a két fiatal szadistát, akik terrorizálni kezdtek egy békés családot, mostanában nyári szabadságát töltené az idilli osztrák vidéken azzal a nem titkolt szándékkal, hogy felkavarja az állóvizet. Szóval ez a meglepően sötét kis chiller rendesen át van itatva egy maroknyi baljós előérzettel és pár rosszindulatú csavarral – egy adag eredeti Hanekével, ha úgy tetszik.
A film Veronika Franz és Severin Fiala első forgatókönyves együttműködése Ulrich Seidllel (aki amúgy Veronika férje és Severin unokaöccse). Ez a kötelék hármuk közt ez esetben nagyon is jól működött, az amúgyis komplikált anya-fiú viszonyon alapuló meséjüket rendesen megbolondították, olyannyira, hogy a film már-már a jól csengő kultuszpotenciállal bír!
„Gyere, játssz velünk, Danny!", mondják az ijesztően ártatlannak tűnő kísértetlányok a Ragyogásban (The Shining, 1980). „Örökké és azon is túl és azon is túl", mondja a fiatal Margot Kidder Brian De Palma korai Növérekjében (Sisters, 1973) vagy ott van Jeremy Irons Cronenberg klasszikusában, a Két test egy lélekben (Dead Ringers, 1988). A filmvilág tele van félelmetes és gonosz (és csak néha kedves) ikrekkel, akik képesek szavak nélkül kommunikálni, egyformán furcsán, sőt, szürreálisan viselkednek és együtt szinte legyőzhetetlenek. A 10 éves egypetéjű ikrek az Ich seh, ich seh központi figuráiként élő lőporoshordók, akiket a gonosz(kodás) legkisebb szikrája is lángra tud lobbantani.
A film egy sokatmondó utalással indít az összetartó családideálra: a nyitóképeken az osztrák von Trapp-gyerekek és mostohaanyjuk (akik a Muzsika hangja című musicalt ihlették) egy altatódalt énekelnek. A film aztán átmenet nélkül bevisz minket egy élénkzöld színű, hatalmas kukoricamezőbe, ahol a két srác, Lukas és Elias épp fogócskáznak. A menő, házilag barkácsolt szarvasmaszk, amit egyikük visel, erőteljes motívumként szimbolizálja a rejtett, láthatatlan erőket, egyben a fiú(k) személyiségének megbúvó, rejtőzködő részét.
Amikor az anya (Susanne Wuest) hazatér a kórházból, ahol egy igen komplikált arcműtéten esett át – az egész fejét eltakaró kötés miatt a fiúk nem ismerik fel, vonakodva köszöntik, akár egy vadidegent. Ráadásul, míg a műtét előtti mama gyengéd, kedves volt, a mostani hűvös és kimért, a házban új szabályokat állít fel: teljes csendet, nyugalmat és félhomályt kíván a gyógyulása érdekében, melyet elég szigorú hangon, érzelemmentesen közöl.
A borongós, sötét felvételek, ahogy a nő fiait figyeli a besötétített ablak vagy a félig nyitott ajtó mögül, a nehezen kivehető részletek a műtött arcról vagy egy szinte ijesztő, vörösben úszó szem a tükörből, miközben az új kötéssel babrál, mind azt erősítik a nézőben, amit a srácok is éreznek vele kapcsolatban. Az apáról készült fotók eltűnése a házból azt sejteti, hogy kételyeikkel nem fordulhatnak máshoz segítségért, magukra maradtak.
A gyermeki játszadozások elmaradása (az osztrák eredeti cím az "I spy with my little eye" nevű barchóbaszerű játék német megfelelője), a kétkedés nyomán egyre komolyabb és felnőttebb szembesülések és az anya-fiú kapcsolat átalakulása a gondtalan ártatlanság elvesztését vonja maga után, ami végülis a történet kulcsmotívuma. Lukas és Elias legtöbb reakciójuk alapján már egyáltalán nem ijedt kisgyerekeknek tűnnek, inkább sarkoba szorított állatoknak, akik csak ravaszságukra, végső esetben vadságukra támaszkodhatnak.
A filmkészítőknek még akkor is sikerül érzékeltetniük a kölyköket folyamatosan körbeölelő sötét, veszélyes energiákat, miközben azok trambulinon ugrálnak vagy fékevesztetten futnak az erdőben. A realitás és a paranoid fantáziálás lassan, szinte hipnotikusan egymásbaolvad, ahogy az anya egyre kiszámíthatatlanabbá válik, a fiúk pedig megismerik saját erejüket.
A film tele megannyi utalással és metafórával, amik rímelnek a családi gondokra, a szétbomló, elmérgesedett kapcsolatokra. Vannak például hatalmas csótányok terráriumban, kriptában, csontvázak közt félholt macska, több egyértelmű katolikus utalás, gyerekes kísérletek, amik egyszerre kínzásba csapnak át, rázós Cronenbergi testhorror, Damien Hirst állatinstallációit idéző macskás jelenet...
Az a finomság és kifinomultság ahogy Franz és Fiala a vágóval, Michael Palmmal közösen csodásan képesek játszani a nézővel, az elvárásait és a figyelmét ügyesen megvezetni, terelgetni, mindenképp remek munka. A komplex zene- és effekthasználat a képi világgal együtt egységes atmoszférát teremt, ugyanakkor hatásosan tudja manipulálni a hangulatot a pulzáló feszültségtől a megdöbbentő sokkig, az idilli szépségű környezettől a visszataszító, undorító erőszakosságig. Seidl kompozíciós gondolkodásmódjának visszaköszönése kiegészülve Gschlacht kameramozgásával szépen demonstrálja, hogy az alkotók konkrét és letisztult vizuális előfeltevésekkel álltak neki a munkának.
A történetvezetés a szorongástól a pánikon át a pokoli káoszig félelmetesen pontos, de több annál, impresszív, ugyanakkor végig követi a maga belső narratív logikáját. Ahogy sorban minden kirakós a helyére kerül, megtudjuk a műtét okait, mentálisan újraéljük a film összes képkockáját, mindent, ami történt egészen addig a pillanatig, amíg már mindent értünk.
A mellékszereplők jól időzített felbukkanásai a szűk családi körben – a fura sekrestyés, a pap, a helyi farmer, két Vöröskeresztes adománygyűjtő – klasszul növelik a feszültséget, ugyanakkor valami mélyről jövő humort is kölcsönöznek a jeleneteknek. De a három központi szereplő játéka adja a film igazán félelmetes gonoszságát, nem beszélve arról, ahogy a fiúk lassan egyre felnőttebbnek tűnnek, keményebbé és őrültebbé válnak. A feszültséget az anya-gyermek viszony megváltozása kelti, de a mélyről érkező perverzió, a lelki károk és károkozások és a szeretethiány teszi a filmet igazán zsigerivé és lebilincselővé.
