Kannibálos horrorfilm vagy allegorikus dráma a Winter's Bone (A hallgatás törvénye) stílusában. Jorge Michel Grau azonos című mexikói művészhorrorjának (Somos lo que hay, 2010) hasonlóan ötletes újragondolásában az a legjobb, hogy a húsevő kannibálok igazán szimpatikus karakterek, a társadalom által elismert, jó háttérrel rendelkező emberek, akiknek teljesen érthető és elfogadható magyarázata is van a viselkedésükre.
A kannibalizmusuk 18. századi rituálékra épül. A gyászóló családfő, Frank (Bill Sage) éppen felesége titokzatos halálát próbálja feldolgozni, miközben tínédzser lányait győzködi, hogy kövessék a család százéves tradícióit.
A visszafogott, követendő életet élő Parkerék mindig is nagyon összetartó család hírében álltak, persze jó okkal. A zárt ajtók mögött a családfő, Frank szigorú buzgósággal igyekezett fenntartani ősei rítusait és szokásait. Amikor a különösen heves esőzések miatt megáradt patak olyan dolgokat mos ki a földből a családi birtokon, ami tragédiával fenyeget, az apa egyre rosszabb idegállapotba kerül és a két lánytestvérnek kellene átvenni az évente ismételt családi rituálét halott anyjuktól. Az áradás folytatódik, egyre több dolog kerül felszínre, a hatóság pedig vizsgálódni kezd, a Parker család évszázados titka vészesen közel kerül a felfedezéshez.
Vagyunk, akik vagyunk. A könnyen érthető, egyszerű cím egyfelől könnyű filmet is takarhat, másrészt nehezen meghatározható, vajon drámáról, horrorról, netán westernről van-e szó. A válogatós közönség egy része biztosan továbbkeres, abban a tudatban, hogy igazán jó és komplex történet csakis bonyolult, kevéssé „árulkodó" nevet kaphat. Persze az is igaz, hogy mire hozzánk elér egy film, már olvashatunk róla beharangozókat, már tudni fogjuk, milyen filmre számíthatunk, a műfajra biztosan rájöhetünk. Képzeljük el, hogy minden háttérismeret nélkül vágunk neki a film megnézésének. Marad a cím és a film maga, aminek el kell tudnia adni magát.
A Vagyunk, akik vagyunk első képkockái komor, mégis szépséges, drámai hangulatot árasztanak. A szakadó eső és a szürkéskék tónusok, a lassan mozgó, részletekre figyelő kamera hamar a történet részeseivé tesz minket. A film első fele komótos, lassú ütemben vezeti és szoktatja a nézőt a kisvárosi élet ritmusához, aprólékosan mutatja be a vidéki atmoszférát és a kissé durva, érzelmeiket magukba rejtő embereket. Hamarosan szinte családtagként mozgunk a főszereplők házában és – ahogy a történet és a háttér kezd kibontakozni – a film fokozatosan nekiindul. A kritikusok alapvetően ezt a lassú, „vidéki" tempót hurrogták le, de joggal kérdezhet vissza az ember, akkor ugyan miért nem zavarja őket Terrence Malick szinte összes filmje (de főképp a korai munkái), amik hasonlóan lassú tempót diktálva mégis odaszögezik a nézőt a vászon elé.
A cselekmény a film második felére kellően felgyorsul és egy figyelemreméltóan izgalmas finálét kapunk elgondolkodtató következtetésekkel. Bár a film önmagában eléggé kiszámítható, a végére néhány csavart sikerült belevarázsolni, így ez is azok közé a filmek közé tartozik, ami képes felülírni saját magát és valami újat kihozni az alaptémából. Akárhogyan nézzük, ez egy horrorfilm, de – ahogy mostanában már megszokhattuk – igyekszik emberi oldalról megközelíteni a bűnöket és az elkövetőket, inkább a belső drámával, a motivációkkal foglalkozik, mintsem hogy elborítsa vérrel a vetítővásznat.
A Vagyunk, akik vagyunk szinte csak szürkékkel és kékekkel apellál, talán még a vér is kékesvörös a filmben és hát ott a folyton zuhogó, nyomasztó eső, ez így együtt remekül összeáll. A szétázott külső terek és a szűk, sötét szobabelsők, a vizes ablakon megtörő szürkés fények – mintha minden és mindenki folyamatosan könnyezne.
Talán a visszaemlékezős jelenetek, a színpadias 18. századi díszletek közt zajló, a jelent megmagyarázni akaró snittek feleslegesek a filmben. Grau eredeti alkotásában az egyik legerősebb elem, hogy esze ágában sincs megmagyarázni a történteket, nem akarja értelmezni a helyzetet, kétségek közt hagyja a nézőt, ezzel folyamatos feszültséget is generál. Szóval elég könnyű belátni, hogy (és ez általánosságban is igaz) ha a film készítői erővel akarják bizonygatni a saját igazukat és mindenféle szájbarágós magyarázattal állnak elő, az szépen alá tudja ásni a film egységességét. A Vagyunk, akik vagyunk ezen jelenetek nélkül is tökéletesen helytállna, és bizony, mi nehézfejű nézők is rájönnénk, hogy a főszereplők nem ma találták fel a kannibalizmust.
A We Are What We Are jó kis horrorfilmecske, sőt! Annyi baj legyen, hogy a kannibalizmust túlmagyarázzák, mert közben meg – micsoda hangulatfokozó – Tommy Strange énekli at It Was Me That Made Her Bad című country nótát... Klassz!
