Biohorror. Mindannyiunknak felrémlik Cronenberg korai munkássága, az átváltozós sci-fik, vagy a közelmúltban feleslegesen nagy visszhangott kiváltó Az emberi százlábú (The Human Centipede, 2009). Nos, az Agyar nem veszi ennyire komolyan magát, egyféle morbid humort feltételez a befogadójától. Ennek híján inkább gusztustalan és igencsak kényelmetlen érzés lehet végignézni. Persze megrögzött horrorfilm-nézőként el kell tekintenünk az egyénileg változó ingerküszöbnél jelentkező émelygő érzés leküzdésétől. Igenis van értelme végigküzdeni magunkat a meglehetősen abszurd alkotáson.

Kevin Smith, aki rendezőként sokunknak nem más, mint a Jay és Néma Bob életrekeltője a Shop-Stopban (Clerks, 1994), aztán a Dogmában (1999). Rendezett már akciófilmet, vígjátékot, románcot és volt egy nem túl sikeres horrorja is, a Red State 2011-ben, most viszont – tán véletlenül – sikerült egy kicsit túllendülni saját magán és összekalapálta ezt a rendkívül furcsa sztorit. Talán egy kicsit belebukott, de megcsinálta, túlélte, a szervezetünk savasabb kémhatású lesz pár napig. Aztán elmúlik.

Az Agyar – a maga módján – őrülten abszurd és kegyetlenül szomorú transzformáció: az ember elembertelenítése előbb fizikailag, majd szellemileg. Filmes utazás egy megbomlott elme önámításán keresztül.

A történet röviden

A nagydumás Wallace Bryton (Justine Long) barátjával egy netes rádiót vezet, hülye és érdekes sztorik, egymás ugratása és zene, elvannak. A téma olykor a wc-ben hever, Wallace egyik nap talál egy különös levelet a falra tűzve, amiben egy titokzatos tengeri utazó, Howard Howe hihetetlen történetekkel kecsegtet, és mintha valami rozmár is szóba kerülne.

A bajszos Wal persze nekiáll lenyomozni a fickót, aki a világ hátamögötti Manitobában él és a körülményekhez képest elég hamar meg is találja. A tolószékes Howe különös vonzódása a rozmárhoz egy hihetetlen történetben kerekedik ki előttünk, ahogy a szenvtelen Wallace egyre több részletről kérdez. A rozmár az utolsó pillanatban menti meg a fulladástól a fiatal Howe-t, ember és állat között különös barátság szövődik. A tolószékes utazó szemében a rozmár testesíti meg mindazt, amit embertársaitól hiába várt, a szeretetet, a törődést, a barátságot.

Wal elkábul a teától és hamarosan szorongató helyzetben találja magát. Howard Howe-nak ugyanis őrült célja van: műtétek sorával átváltoztatja a bajszos fiatalembert valamivé, egy ember-rozmár mutánssá, egy szörnnyé, akit bizarr és eltorzult képzelete teremtett.

A film – amellett, hogy van normális idősíkja is, Wallace után indul a barátnője és a rádiós barát is, van rendőrség és nyomozás – tulajdonképp egy belső utazás, Bryton, az ember rozmárrá alakításáról szól. A stációk: a fizikai átalakítás, az idomítás és a szellemi/érzelmi meghasonlás egészen jól nyomonkövethető, talán még el is hisszük, hogy akit ekkora trauma ér (ti. fogva tartják, megcsonkítják, állatként kezelik stb.), az teljesen megkattan és az öngyilkosság helyett lassan azonosulni fog az általa megformált lénnyel.

A film utolsó része, a szörny megmutatása a vártnál kevésbé működik, ennek több ésszerű oka is van. Amellett, hogy érthetetlen számunkra, hogy maradhat életben akár egy napig is ez az emberi monstrum, hiszen enni, inni is alig tud, felmerül a kérdés, vajon az őrült Howe honnan varázsolt 2-3-szor nagyobb bőrfelületet Wal köré és technikailag hogy működik valójában a rozmár-ember, hogy képes mozogni azzal a böhöm felépítménnyel a testén... Nos, mondhatnánk, hogy részletkérdés, mert a film nem erről szól. Dehát a film mégis erről akar szólni...

Az az igazság, hogy Kevin Smith rendező kezében valahogy szétfolyt a történet, hosszúra nyúlt és emiatt bizony unalmassá vált. Másrészt viszont, ha a kíváncsiságunk hajt és érdekel, mi lesz az átalakított és állattá degradált emberrel, pattogtassunk kukoricát és üljünk elé. A célját mindenképp el fogja érni: agyalunk rajta még jó ideig.