Hangulatos filmek

HOLT VOLT

HOLT VOLT

White Settlers aka The Blood Lands – Fehér bevándorlók, 2014

Angol home invasion thriller

2015. szeptember 24. - soundZcapa

Ed és Sarah első napja új házukban – egy eldugott tanyán a skót határvidéken. Jó döntésnek tűnő változás a stresszes londoni pörgés után. A naplemente utolsó fényeiben a párocska újra egymásra talál. Azonban az éjszaka ijesztő hangokat hoz, és Sarah arra ébred, hogy nincsenek egyedül. Ed kelletlenül körülnéz, semmi. Aztán a helyzet mégis rémálomba illő módon megváltozik. Hamarosan ráébrednek: valakik szerint ők csak betolakodók, nem kívánatos vendégek. Vajon megértik-e, hogy menniük kell, mielőtt túl késő lenne vagy felveszik a kesztyűt és harcolnak?

Nos, egyfelől ez a skót határvidéken játszódó brit thriller könnyen beilleszthető a vidékre költöző családot terrorizáló, hívatlan látogatós, erőszakos thrillerek sorába. Haneke Furcsa játékától indulva az Eden Lake, Storm Warning, The Strangers, a francia Ils (Them, 2006) vagy az 1971-es Straw Dogs mind ezt a témát veszi elő. A városi ember leköltözik vidékre és magára haragít egy csomó helybélit, majd olyan istenigazából megbánja a döntését, ha meg tudja...

A történet meglepően egyszerű: az angol párocska remek áron hozzájut egy vidéki farmházhoz, aminek persze rázós múltja van, mondjuk úgy, politikai jellegű. Ed (Lee Williams) és Sarah (Pollyanna McIntosh) ezzel az előző tulajdonosok haragjának kereszttüzébe kerülnek, a ház ugyanis a Skót–Angol határnál területi villongások forrása volt. Az ingatlanügynök ugyan elmagyarázza nekik, hogy a Peel-ház régebben erőszakos felkelések színtere volt, ám a felső-középosztálybeli, magát haladó szellemiségűnek tartó (valójában sznob) párocska figyelmenkívül hagyja mindezt és gyorsan be is költözik.

Nem is kell mondani, a baljós jelek már első éjjel mutatkoznak, így a White Settlers gyorsan átcsap futós, rejtőzős, kiabálós, szenvedős, majd egyszercsak visszavágós, nekimenős, magát nem hagyós thrillerbe. Az agresszorok malacmaszkot viselnek, ami persze jól néz ki, de igazából nem tesz hozzá a feszültséghez. A film valószínűleg nem sokat segít az angol/skót vita megoldásában, mégis van benne valami felszabadító, ami végig életben tartja a figyelmünket.

A film részben sikeresen ötvöz két tipikus irányt: a betörős erőszaktevős home invasion thrillert párosítja a slasher filmek sikítós/életünkért harcolós formulájával. Ugyan az erőszak nincs igazán jelen a moziban (a filmvégi csattanó nagyjából meg is érteti velünk, hogy miért), ám kapunk helyette elég izgalmat és ügyes húzást a női szereplőtől.

McIntosh az Exam, Offspring, Let Us Prey és a meglepően erős The Woman (2011) után már biztos pontnak számít a horrorban, ráadásul nem az a tipikus sikítós-nyafogós bálkirálynő, sokkal inkább az intelligens, jó helyzetfelismerő képességgel megáldott nőket hozza a szerepeiben. Ez érvényesülni látszik a White Settlersben is.

 

A film politikai felhangját tovább fokozta (volna), hogy megjelenését a skót népszavazás idejére hozták, de sajnos a forgatókönyves Ian Fenton egyáltalán nem domborította ki ezt a vonalat a filmben. Az egyetlen épkézláb utalás maga a filmcím. A white settler a skót szlengben egy derrogáló jelző és azt az angol embert jelöli, aki fehér létére Skóciában él, áttelepült Angliából. A film megoldása viszont nem működik, ha figyelmen kívül hagyjuk a politikai vonalat. 

A White Settlers igen szórakoztató és élvezhető, de egy jobb forgatókönyvvel nagyobbat szólt volna.

 

IMDB >

 

Dead Within aka What Remains – Belül halott (2014)

amerikai posztapokaliptikus horrordráma

Hat hónappal a járvány kitörése után egy férfi és egy nő egy erdei kisházba zárkózva életben maradt. Készleteik régen elfogytak, ezért időről időre kénytelenek szembenézni azzal, ami kint vár rájuk – és azzal, ami bent.

Spoilergyanús leírás következik:

A Dead Within egyetlen, zárt helyszínen játszódik, ezáltal minket is belekényszerít a két főszereplőt gúzsba kötő helyzetbe: nem tudjuk, mi van kinn, de kétségkívül veszélyes, sőt, halálos fenyegetést jelent. A nyitó- és zárójeleneten kívül ezáltal semmit sem láthatunk a külső világból, egyetlen lehetőségünk az információszerzésre a két főszereplő szűkszavú megjegyzései és az a szűk előtér, amit Kim (Amy Cale Peterson), a nő érzékel, amikor férjét, Mike-ot (Dean Chekvala) mindennapi beszerzőútjára engedi. Ilyenkor egy pár másodpercre nyitva az ajtó, kintről napfény szűrődik be a sötét szobába, láthatjuk a tornácot és néhány távolabbi bokrot, fát. Mike élelmet és egyéb, az életben maradáshoz szükséges dolgokat keres egésznapos útjai során, miközben a hónapok óta elzártan élő Kim egyre gyanakvóbbá válik és azt érzi, hogy férje valami fontos dolgot hallgat el előle.

A Belül halott képes következetesen végigvezetni minket azon a lefelé tartó érzelmi/értelmi spirálon, amin Kim keresztülmegy és aminek alsó végén a paranoia, félelem és őrület várja. A film alatt először csak zavarttá, a napi rutinszerű cselekvések rabjává válik. A monoton, alantasnak tűnő házimunka, amit azért végez, hogy valahogy eltöltse az időt, egyre jobban felőrlik, a realitás és a képzelet szép lassan összecsúszik. Dolgokat hall és lát, eleinte nehéz eldönteni, vajon valósak vagy nem. Egyre rázósabb helyzetek történnek a házban és mi sem tudjuk eldönteni, ezekből mi az igazi és mi csak a nő elmeszüleménye.

Ez az egyre intenzívebb érzelmi leépülés ráadásul a zárt erdei házban történik, ahol Kim és Mike kapcsolatának is egyre több feszültséget ki kell állnia. A házikó három szobából áll: háló, fürdőszoba és egy közös tér, ami nagyjából nappaliként funkcionál. A kis terek a bezártságtól függetlenül is klausztrofóbiás érzetet keltenek, amit Kim viselkedése és hangulatváltozása bennünk is jelentősen felerősít.

Tovább erősíti mindezt az az általános helyzet, hogy semmit nem tudunk meg a külső világról. Kinn valami történt, ami hatással volt a társadalomra. A civilizáció elbukott, mindenki, aki vállalja a kockázatot, hogy mégis kimozdul, életveszélyes szörnyekkel találkozhat. Később derül csak ki, hogy ezek a szörnyek emberek. A film azonban egyszer sem mutatja meg a külső világot. Ahogy Kim, a nézők is kénytelenek tudatlanul, a sötétben találgatni, vajon mi is történik ott igazából. Mindannyian egyre izgatottabban, majd idegesebben akarjuk tudni az igazságot, ez adja a film igazi feszültségét.

Mivel mi is bentrekedtünk Kimmel együtt, hát szimpatizálni kezdünk vele és átéljük azokat a(z egyre) különös(ebb) élményeket, amiket ő. A film előrehaladtával mi is elveszítjük a fonalat, vajon mi valóságos és mi Kim képzeletének a szüleménye. Nem tudhatjuk, hogy épp egy álom kellős közepén vagyunk, egy hallucinációt látunk vagy valóban valós veszélynek vagyunk kitéve. A négy forgatókönyvíró (Ben Wagnert és a két főszereplőt is beleértve) remek munkát végzett azzal, hogy belerak minket Kim helyzetébe. Emiatt még erősebben hat majd ránk az a bizonyos végső csavar.

Jó film a Dead Within. Persze, nem egyenletes, vannak benne hullámvölgyek, kissé unalmas percek, ám a főszereplők helyzetének analizálása, az elmélkedés sikeresen leköti az embert két feszültebb pillanat közt. A film szépen összeáll.

 

IMDB > 

 

 

Horsehead – Lófej (2014)

francia fantasztikus horror, psychothriller, szürreális dráma

Francia film a tudatos álmodásról, de álomnak nem túl elvont, ébrenlétnek nem túl logikus.

 

Roman Basset Horseheadjének felütésében megismerjük a ló álomszimbolikáját, a sötét verziót mármint, ami ismerős lehet Rob Zombie Halloween-folytatásából, ahol szintén a film kezdetén magyarázzák meg, mit is jelent, ha lóval álmodunk. A lovak egyszerre jelenthetik az anyát és a halált is, utat nyitnak a túlvilágba. (Krúdy Álmoskönyvében a ló egyaránt jelenthet jó és rossz dolgokat is, a döglött ló például hosszú életet.) A ló a Horseheadben ugyanakkor nem „ló" a köznapi értelemben véve, hanem egy lófejű humanoid.

A konceptuálisan felépített Lófej Jessica (félig) tudatos álomélményei köré fűződik fel. A fiatal lány gyermekkori otthonába látogat vissza, hogy elbúcsúztassa nemrég meghalt nagyanyját, miközben azzal szembesül, hogy rémálmai egyre félelmetesebbé és kimerítőbbé válnak. Az álom pszichológiáját kutatva Jessica kétségbeesetten próbálja megfejteni rémképzeteinek jelentését, családja – pláne anyja és nagyanyja – enigmatikus történetének ismeretében. Anyja azonban nem hajlandó neki segíteni, sőt, szinte hátráltatja a megoldás keresésében. Jessica egyre mélyebbre süllyed saját szürreális álomvilágában, ahol egy lófejű ember kísérti, miközben ő egy szimbolikus és egyszerre valóságos kulcsot keres, ami talán kinyithatja a megfelelő ajtót, ahol fény derülhet arra is, mi kergette halálba a mamát.

A tudatos álom-koncepció eleve már elvont, Bassetnek mégis sikerül mindezt elpuhítani és az egészet túl szájbarágósan elénkvezetni. A dubstep beütésű, a trendek mentén haladni próbáló hanganyag és a felesleges értelmezések az álomszekvenciák között (nem beszélve magukban az álmokban is sokszor jelenlévő, túlmagyarázó képekről, infókról) együtt a Horseheadet sajnos letompítják, elbutítják, szinte egy félresikerült ujjgyakorlatig degradálják. Az álmok pedig nyitottak az értelmezésre, ahogy a jó mozi is attól élvezetes, hogy a nézőt is bevonja a gondolkodásba. A film legélvezhetőbb részei azok, amik szabadjára engedik a néző fantáziáját.

Témavezetésében Basset mesél a bűntudat, a szégyen, a gyász, örökletes mentális betegség, bigottság fázisairól, de igazából csak a felszínt karcolgatja, nem tud hitelesnek tűnő ábrázolással szolgálni arról, hogy az őrület és a mentális betegség vajon milyen módon tudja megváltoztatni az emberi tudatot. Ahelyett, hogy engedné a közönségét maguktól rájönni a rejtett titkokra, miközben egy igazán egyedi és különlegesen absztrakt élményt nyújtana az álmok tükörszobaszerű tükrözésévelm Basset egy tradicionális és frusztrálóan belemagyarázós narratívát választ. Mintha egy gothic metal videót néznék, ahol a narrátor folyamatosan elmeséli, hogy épp mit látunk és hallunk.


A Horsehead azok közé a filmek közé tartozik, ami nagyon durvának, elvontnak és egyedinek akar látszani, miközben elvész minden értékelhető erénye a nagy művészkedésben. Mintha félne annak lenni, ami, minden szálat, minden szimbólumot, utalást kényszeresen meg akar fejteni és ábrázolni, hogy a nézőnek már semmilyen feladata ne maradjon. Eheti a kukoricát és ihatja a kólát nyugodtan.

 

IMDB >

 

 

Ich seh, ich seh aka Goodnight Mommy – Jó éjt, mami! (2014)

osztrák psychohorror, thriller, dráma, arthouse

Meggyőződve, hogy az anyjuk valójában egy betolakodó idegen, az ikrek kezükbe veszik az irányítást ebben a remek, kifejezetten nyugtalanító, osztrák művészhorrorban. (Spoileres leírás következik.)

 

Mintha Michael Haneke, miután az által rendezett, szinte sorsfordítóan ijesztő Furcsa játékban (Funny Games, 1997) szabadjára engedte a két fiatal szadistát, akik terrorizálni kezdtek egy békés családot, mostanában nyári szabadságát töltené az idilli osztrák vidéken azzal a nem titkolt szándékkal, hogy felkavarja az állóvizet. Szóval ez a meglepően sötét kis chiller rendesen át van itatva egy maroknyi baljós előérzettel és pár rosszindulatú csavarral – egy adag eredeti Hanekével, ha úgy tetszik.

A film Veronika Franz és Severin Fiala első forgatókönyves együttműködése Ulrich Seidllel (aki amúgy Veronika férje és Severin unokaöccse). Ez a kötelék hármuk közt ez esetben nagyon is jól működött, az amúgyis komplikált anya-fiú viszonyon alapuló meséjüket rendesen megbolondították, olyannyira, hogy a film már-már a jól csengő kultuszpotenciállal bír!

„Gyere, játssz velünk, Danny!", mondják az ijesztően ártatlannak tűnő kísértetlányok a Ragyogásban (The Shining, 1980). „Örökké és azon is túl és azon is túl", mondja a fiatal Margot Kidder Brian De Palma korai Növérekjében (Sisters, 1973) vagy ott van Jeremy Irons Cronenberg klasszikusában, a Két test egy lélekben (Dead Ringers, 1988). A filmvilág tele van félelmetes és gonosz (és csak néha kedves) ikrekkel, akik képesek szavak nélkül kommunikálni, egyformán furcsán, sőt, szürreálisan viselkednek és együtt szinte legyőzhetetlenek. A 10 éves egypetéjű ikrek az Ich seh, ich seh központi figuráiként élő lőporoshordók, akiket a gonosz(kodás) legkisebb szikrája is lángra tud lobbantani.

A film egy sokatmondó utalással indít az összetartó családideálra: a nyitóképeken az osztrák von Trapp-gyerekek és mostohaanyjuk (akik a Muzsika hangja című musicalt ihlették) egy altatódalt énekelnek. A film aztán átmenet nélkül bevisz minket egy élénkzöld színű, hatalmas kukoricamezőbe, ahol a két srác, Lukas és Elias épp fogócskáznak. A menő, házilag barkácsolt szarvasmaszk, amit egyikük visel, erőteljes motívumként szimbolizálja a rejtett, láthatatlan erőket, egyben a fiú(k) személyiségének megbúvó, rejtőzködő részét.

Amikor az anya (Susanne Wuest) hazatér a kórházból, ahol egy igen komplikált arcműtéten esett át – az egész fejét eltakaró kötés miatt a fiúk nem ismerik fel, vonakodva köszöntik, akár egy vadidegent. Ráadásul, míg a műtét előtti mama gyengéd, kedves volt, a mostani hűvös és kimért, a házban új szabályokat állít fel: teljes csendet, nyugalmat és félhomályt kíván a gyógyulása érdekében, melyet elég szigorú hangon, érzelemmentesen közöl.

A borongós, sötét felvételek, ahogy a nő fiait figyeli a besötétített ablak vagy a félig nyitott ajtó mögül, a nehezen kivehető részletek a műtött arcról vagy egy szinte ijesztő, vörösben úszó szem a tükörből, miközben az új kötéssel babrál, mind azt erősítik a nézőben, amit a srácok is éreznek vele kapcsolatban. Az apáról készült fotók eltűnése a házból azt sejteti, hogy kételyeikkel nem fordulhatnak máshoz segítségért, magukra maradtak.

A gyermeki játszadozások elmaradása (az osztrák eredeti cím az "I spy with my little eye" nevű barchóbaszerű játék német megfelelője), a kétkedés nyomán egyre komolyabb és felnőttebb szembesülések és az anya-fiú kapcsolat átalakulása a gondtalan ártatlanság elvesztését vonja maga után, ami végülis a történet kulcsmotívuma. Lukas és Elias legtöbb reakciójuk alapján már egyáltalán nem ijedt kisgyerekeknek tűnnek, inkább sarkoba szorított állatoknak, akik csak ravaszságukra, végső esetben vadságukra támaszkodhatnak.

A filmkészítőknek még akkor is sikerül érzékeltetniük a kölyköket folyamatosan körbeölelő sötét, veszélyes energiákat, miközben azok trambulinon ugrálnak vagy fékevesztetten futnak az erdőben. A realitás és a paranoid fantáziálás lassan, szinte hipnotikusan egymásbaolvad, ahogy az anya egyre kiszámíthatatlanabbá válik, a fiúk pedig megismerik saját erejüket.

A film tele megannyi utalással és metafórával, amik rímelnek a családi gondokra, a szétbomló, elmérgesedett kapcsolatokra. Vannak például hatalmas csótányok terráriumban, kriptában, csontvázak közt félholt macska, több egyértelmű katolikus utalás, gyerekes kísérletek, amik egyszerre kínzásba csapnak át, rázós Cronenbergi testhorror, Damien Hirst állatinstallációit idéző macskás jelenet...

Az a finomság és kifinomultság ahogy Franz és Fiala a vágóval, Michael Palmmal közösen csodásan képesek játszani a nézővel, az elvárásait és a figyelmét ügyesen megvezetni, terelgetni, mindenképp remek munka. A komplex zene- és effekthasználat a képi világgal együtt egységes atmoszférát teremt, ugyanakkor hatásosan tudja manipulálni a hangulatot a pulzáló feszültségtől a megdöbbentő sokkig, az idilli szépségű környezettől a visszataszító, undorító erőszakosságig. Seidl kompozíciós gondolkodásmódjának visszaköszönése kiegészülve Gschlacht kameramozgásával szépen demonstrálja, hogy az alkotók konkrét és letisztult vizuális előfeltevésekkel álltak neki a munkának.

A történetvezetés a szorongástól a pánikon át a pokoli káoszig félelmetesen pontos, de több annál, impresszív, ugyanakkor végig követi a maga belső narratív logikáját. Ahogy sorban minden kirakós a helyére kerül, megtudjuk a műtét okait, mentálisan újraéljük a film összes képkockáját, mindent, ami történt egészen addig a pillanatig, amíg már mindent értünk.

A mellékszereplők jól időzített felbukkanásai a szűk családi körben – a fura sekrestyés, a pap, a helyi farmer, két Vöröskeresztes adománygyűjtő – klasszul növelik a feszültséget, ugyanakkor valami mélyről jövő humort is kölcsönöznek a jeleneteknek. De a három központi szereplő játéka adja a film igazán félelmetes gonoszságát, nem beszélve arról, ahogy a fiúk lassan egyre felnőttebbnek tűnnek, keményebbé és őrültebbé válnak. A feszültséget az anya-gyermek viszony megváltozása kelti, de a mélyről érkező perverzió, a lelki károk és károkozások és a szeretethiány teszi a filmet igazán zsigerivé és lebilincselővé.

 

IMDB > 

 

 

Antiviral – Antivírus, 2012

kanadai-francia sci-fi, biohorror (bodyhorror), szatíra, arthouse

David Cronenberg fia, Brandon valószínűleg nem értette, apja miért hagyott fel a testhorrorok készítésével (amik kultuszrendezővé emelték), így a Lynch-lányhoz, Jenniferhez hasonlóan ő is filmkészítésre adta a fejét. Lássuk, sikerül-e neki újraértelmeznie a papa induláskor felvázolt irányvonalait, akkoriban nyersként és úttörőként ható elképzeléseit!

Brandon celebvírus-fetisiszta horror-szatírája remekül illik a Cannes-i világképbe, de valószínűleg nem fertőzi meg magával a világot. Az Antivírus szerint egy disztópikus (közel)jövőben a hírességek iránti rajongás már olyan (szó szerint) beteges szintre emelkedett, hogy az emberek a celebekből leszívott zsírszöveteket rakatják a hamburgerükbe. De ez sem elég, az igazi rajongók olyan vírusokkal, betegségekkel fertőzik meg magukat, amiket garantáltan hírességek véréből, szöveteiből nyertek ki. Így alakíthatnak ki még "személyesebb" kapcsolatot rajongásuk tárgyával.


Caleb Landry Jones játssza Sydet, a sápatag, megszállott fiatal alkalmazottat az egyik celebvírusokkal foglalkozó cégnél, aminek egy igazán exkluzív szerződése van a világ leghíresebb nőjével, Hannah Geisttel (Sarah Gadon). Az, hogy miért olyan híres Hannah, a filmből nem derül ki. Egy nap Syd lehetőséget kap, hogy a nőt megtámadó legújabb vírusból szerezzen mintát, és persze megszállottságában saját magába oltja az anyagot. 

Brandon Cronenberg megannyi közelin mutatja meg, ahogy a tű beleszúr a testbe, egyszerre érzéki és kényelmetlen képekkel borzaszt el minket, miközben szinte mi is átérezzük, mennyire betegessé is válhat az ember

Talán a rendezőt egy valós történet inspirálhatta, amikor 1943-ban Gene Tierney-t, az akkori idők híres amerikai filmcsillagát egy karanténból kiszökött rubeolás rajongó megfertőzte. Gene terhes volt, gyermeke születési rendellenességekkel jött a világra, a depresszió és a tehetetlenség pedig örökre kettévágta a karrierjét.

A celebvilág könnyű célpontnak tűnik, a film duplacsavarja pedig, hogy az elképzelt hírességeket nyilvánvalóan olyan színészek játsszák, akik maguk is szeretnének celebekké válni.

A hírességekhez való ilyen-olyan kötődéseink, esetleges rajongásunk nem kérdéses, annál inkább az, hogy vajon mit tennénk meg igazából egy-egy sztárért, a közelségéért, kedves tárgyáért, egy hajtincséért... Lehetünk-e mi is annyira megszállottak, mint ahogy a 30-as, 40-es évek divatmagazinjai sugallták? 

 

IMDB >

 

 

Miss Zombie (2014)

japán zombi horror dráma, arthouse

A japán kultrendező, Sabu (Dangan Runner, Postman Blues) újabb horror-művészfilmje, a Miss Zombie meglepően szép, ugyanakkor egészen abszurd kis darab. A történet egy elvonultan élő család körül forog, akik a zombijárványt követően próbálnak viszonylag normális életet élni egy fiktív városban. Amikor a postán rendelt csinos, nőnemű zombi-háziállat megérkezik hozzájuk, némi hezitálás után úgy döntenek, egyszerűbb ház körüli munkákra fogják, nem számolva azokkal a morális és érzelmi következményekkel, amik a család széthullásához vezetnek.
A minimalista, izgalmasan túlexponált, fekete-fehér film lassú, szürreálisan nehéz atmoszférájú beállításokkal apellál, a feszültség hamar elér a csúcspontra, onnan pedig már-már végtelennek tűnő ideig nem akar mozdulni, mintha a rendező nem a megoldáson törné a fejét, hanem élvezné a monoton, lassan ismétlődő képeket. Ha ezt a túlnyúlt, vizuálisan egyébként szépen megkomponált középrészt összehúznánk, egy remek, frusztrálóan erős rövidfilmet kapnánk, így viszont nehezen figyelünk, sőt, unatkozni kezdünk közben.
A film elején tehát megismerjük a férfit, Teramotót és Shizukót, a feleségét, valamint kisfiukat, amint egy különös csomagot „találnak” az ajtajuknál. A doboz egy vaskalodát rejt, benne egy összegörnyedt nővel, hályogos szemekkel és elfertőzött sebekkel. Teramoto egykedvűen konstatálja: Zombi? Mostanság keveset látni belőlük. Aztán felolvassa a csomaggal érkezett használati utasítást. A szabályok egyszerűek: a zombit csakis zöldséggel szabad táplálni, sosem hússal; ha mégis ellenségessé válna, használják a mellékelt kézi fegyvert. 
A Miss Zombie címszereplője, Sara intelligensebb és tanulékonyabb, mint a legtöbb élőhalott, megtudjuk róla, hogy csak részlegesen fertőzött, a vírus kevésbé hatott rá, ezért vannak emlékei a múltból. A család garázsában, ahol éjszakánként pihen, egy róla készült fotón mereng, ahol még egészséges ember volt.

A következő hetekben Sara hasznosnak bizonyul a család számára, ugyanakkor rendszeres megaláztatásokat kell elviselnie a helyi kölyköktől és egy csapat utcai huligántól, akik nap mint nap késeket döfnek belé és kigúnyolják. Sara minden bennefelejtett fegyvert gondosan összegyűjt és az ágya melletti kisasztalra pakol. Bőrelváltozásai, sebei nem teszik épp kívánatos látvánnyá, nőiessége mégis felkelti a munkások figyelmét, akik nem csak munka szempontjából találják őt hasznosnak...

A történet nagyvonalakban emlékeztet Andrew Currie remekbeszabott zombi-komédiájára, a Fidóra, ahol a zombik az életünk részét képezik, ám a humor ebből a filmből szinte teljesen hiányzik, ha van is, durván abszurd, sőt, morbid helyzetekből adódik. A Miss Zombie inkább meditatív, lassú és sötét hangulatú mozi.
Komatsu, a Sarát játszó színésznő minimalista, kiszámított, végtelenül lassú mozdulatai, szemjátéka jól kiemelik a zombi/ember átmenetben ragadt karakter kettősségét, melankóliáját. Az egész film ezt a lassú melankóliát követi a maga szuggesztív, kontrasztos vizuális stílusával, a hosszan elnyújtott, néma jelenetek elkülönülnek a süvöltő széllel és repetitív hangokkal teliektől, ahol Sara monoton súrolását és mozdulatait szemlélhetjük. A jól megkomponált jelentek képesek visszaadni a történet árnyoldalait, a dolgok fekete-fehér kontrasztjait.
A narratíva mögött megbújó allegória: Sara a kisemmizett vendégmunkás analógiájaként a jogaitól és tartásától megfosztott embert mintázza, aki nem is tehetne semmit sorsa megváltoztatásáért. Amikor a pár fiával egy incidens után egyre szorosabbá válik a kapcsolata, érzékeljük, hogy a család és az anyaság hiánya fáj neki minden baj közül a legjobban. Persze, ezt észreveszi a feleség is, aki egyre feszültebben és dühösebben reagál. Egy felszín alatt mozgó, kimondatlan rivalizálás veszi kezdetét.
A némi háttérmagyarázattal szolgáló felvezető jelenet után kifejezetten sokat kell várnunk, amíg a nyilvánvalóan egyre feszültebbé váló helyzet szereplői cselekvésre szánják el magukat, ami egyfelől erősen próbára teszi a mi türelmünket is, másfelől pedig nem nélkülözhet tőlünk bizonyos kulturális háttérismeretet a japánok furcsa világlátásáról. Persze, hogy azt akarjuk, Sara vágjon vissza! Azt akarjuk, hogy egyen húst, és kapjon rá a ízére, hátha akkor kínzói ellen fordul végre! A film végére aztán már csak azt szeretnénk egyre lankadóbb hévvel, hogy bárcsak csinálna valamit, valami egészen kis, lázadásszerű dolgot. Az az igazság, hogy a film hosszával egyenes arányban elfogy a lelkesedésünk.

Persze ez nem fer a filmmel szemben, hiszen alapvetően inkább elégedetten bólogathatnánk, elismerhetnénk Sabu remek felütését, a szépséges képi világot, a meglepően kreatív, a posztmodern hozzáállást a zombikhoz, de a film lassú és mi nem győzünk várni.
Az utolsó percekben, amikor végre megértjük, hová akart eljutni a rendező, nem is tudjuk, attól lélegezzünk-e fel, hogy vége van vagy attól, hogy igen, értjük, mi történik a társadalomban, amiben élünk...
A horror és a művészet találkozása a legritkább esetben képes akciódúsan bekövetkezni, általában sokkal komplexebb és mélyrehatóbb ahhoz, hogy igazán képes legyen felszabadultan hatni. Itt is ez történik, sikerül elvesznünk a szocio-politikus mondanivaló fejtegetésében, az artisztikus megoldásokban és a furcsa, abszurd jelenetekben, miközben a film tőlünk (és a mondanivalójától) függetlenül kiüresedik.

Erényeit és izgalmas képeit is figyelembe véve a Miss Zombie inkább egy nagyon erős 15 perccel jutott volna előrébb, mint az elhasznált, kb. négyszeres idejével. Sabu lírai zombifilmje tehát némi kívánnivalót hagy maga után, ezzel együtt csudás kis filmecske, próbáljátok meg végignézni.

It Follows – Valami követ (2014)

amerikai psychohorror, dráma (kísértet/átokfilm)

Mondhatni, mostanság újra fontos (horror)téma lett a fiatalkori szexuálitás buktatóinak ábrázolása. A felnőtté válás és a nemi érés szépen lassan elvesztette a korábban jellemző maszkulin megközelítését, majd' minden erőszakosságát, inkább a feminím, női vonal bukkant felszínre, a belső dráma és az érzékenység (We Are What We Are; A Girl Walks Home Alone At Night; Starry Eyes stb.). Nem csoda, hogy a pubertás vérfarkas (Når dyrene drømmer – Állatok álma) és a védelmező anya archétípusba ágyazott különleges elmecsata, a The Babadook után a kísértetfilmet is elérte ez a hullám.

Az amerikai függetlenfilmes szcéna újabb üdvöskéje, David Robert Mitchell horrordebütje, az It Follows (Valami követ, 2014) remek és friss filmes példája korunk szexuális tanmeséjének!

 

Amikor a 19 éves, kisvárosi szépség, Jay (Maika Monroe) lefekszik álompasijával, még nem tudja, hogy az aktussal együtt nyakába vesz egy ijesztő és halálos túlvilági átkot. Az egyetlen módja, hogy megállítsa a titokzatos, alakváltó entitást, ami lassan és biztosan le akarja vadászni, ha szexel valaki mással és így továbbadja az átkot. Eléggé kényelmetlen helyzet, de működik. Miután Hugh, az említett fickó egy tolószékhez kötözi és gyorsan felvilágosítja az átok néhány alapvető tulajdonságáról, Jay maga is szembesül annak valóságosságával. Az először morbid poénnak tűnő kötözős jelenetben feltűnő „valami” azonnal követni kezdi és – bár könnyűnek tűnik elszaladni előle – a helyzet több, mint aggasztó.

A legfélelmetesebb a gyalog közlekedő, viszonylag lassú kísértetben nem is az, hogy előbb-utóbb szinte bizonyosan utolér, hanem hogy bárki kinézetét magára öltheti, lehet anyuka, aki az éjszaka közepén dühösen kopog az ajtónkon vagy halott testvérünk, netán a szomszéd néni... 

Az átok továbbadása több morális és (szó szerint véve) testi problémát is felvet. Egyrészt midenképpen szexelni kell ahhoz, hogy átkerüljön a sorscsapás valaki másra, de nyilvánvalóan nem a legjobb barátot/barátnőt szeretnénk halálos veszedelembe sodorni, hanem akkor már egy vadidegent. Ez viszont, akárhogyan szépítjük, bizony gyilkosság, illetve hát a szellem/átok/valami felbujtása, szigorúan jogi értelemben. A helyzet még annyival bonyolultabb, hogy ha az illető nem képes továbbadni és belehal, hát az átok szépen visszaszáll az előző tulajra... Úgy tűnik, vajmi kevés eséllyel úszható meg az elhalálozás.

Persze az It Follows nem hagy minket túl sokat gondolkodni a szituáció morális vetületén, ami elsősorban a remek, old school szintiközpontú zenei témáknak köszönhető, amiken John Carpenter is huncutul mosolyogna.

 

A Detroit biztonságosnak tűnő külvárosában és a hanyatló belső kerületeiben felvett horror legnagyobb ereje – a rendező David Robert Mitchell érdeme –, hogy ebben a lepusztult, ám nyugalmasnak hitt milliőbe helyezi be a végtelenségig lecsupaszított, primér félelem karnációját, a gonosz lassan, de elszántan lépdelő alakját. A Valami követben nem is az ördögi kísértet a legfélelmetesebb, hanem az atmoszféra, amiben mozog, a kihalt, nagy terek, a messziről induló, alig észrevehető alak, ahogy átvág a parkon, az iskolaudvaron, jön az utcákon át vagy a partról közelít a homokon. Pont emiatt szinte végig a hideg futkos a hátunkon, nem kell megijednünk, mert folyamatosan félünk.

Jay a film nagyobb részében a depresszió és a paranoia különböző stációiban létezik, miközben némi, időnként hasznos segítségre lel a Scooby-Doo!-szereplőkkel vetekedő kinézetű haverjaiban. A halálos veszedelem, ami minden pillanatában ott ólálkodik valahol körülötte, nem túl robbanékony természetű, mindazonáltal a folyamatos készenlét-helyzet, az egész filmet átívelő feszültség lassan feléleszti bennünk a legalapvetőbb félelemérzetet. Bármilyen hétköznapi környezet, legyen az a legföldhözragadtabb, a terror fészkévé válhat, kezdünk azon agyalni, vajon a mi lakásunkban hol van olyan sötét zug, ahonnan netán kicsoszoghat valami vagy valaki...

A film többszörös tisztelgés John Carpenter előtt, kezdve az alap felvetéstől, amint a csendes külváros egy halálos útvesztővé válik, a lüktető, minimalista szintiszólamokon át a '90-es évek japán horrorjaira jellemző ráijesztős jelenetek megidézéséig. Az It Follows kizárólag azért merít az old school-ból, hogy a tökéletesen működő minimalizmusból kihozza a maximumot, nem akar túlzóan hasonlítani erre vagy arra a klasszikusra.

A film tulajdonképp egy nagy visszatartott lélegzet az elejétől az utolsó percig. Bár a végén néhány, a műfajra jellemző fokozástól nem tudja mentesíteni magát, egészében véve egy remekbeszabott félelemgyakorlat, pszichologikus kanosszajárás a maga legmélyebb és legösztönösebb értelmében.

Ahogy Jennifer Kent The Babadook-ja, a Valami követ is kiváló szereplőgárdát tudhat magáénak. Míg a Babadook egy anya és a fia közt árnyalódó viszonyról szól, itt Mitchell az ártatlanság elvesztését és a szex veszélyeit tűzi központi témájául, miközben a valós veszély, értsd: a zsákmányáért hajtó kreatúra végig a háttérben mozog. A film nagy részében persze annyira izgulunk, feszültek vagyunk, hogy nem érzékeljük a szépen felvonuló, finom utalásokat, allegóriákat és persze sokáig inkább nem nézünk a vállunk mögé.

A Valami követ a tudatalattinkig képes hatolni, befejezteti velünk azt az ijesztő gondolatot, hogy az a „valami” akár a következő percben elérhet minket is. A kritikusok örömtáncot jártak a film előtt, és úgy látszik, a minimalista ijesztgetősdi tökéletesen működik, nem szabad meglepődnünk, ha pár év múlva kultuszfilmnek kiáltják ki, de kezeljük egyelőre a helyén: szép munka!

 

IMDB >

 

 

 

We Are What We Are – Vagyunk, akik vagyunk (2013)

amerikai-francia kannibál horrordráma

Kannibálos horrorfilm vagy allegorikus dráma a Winter's Bone (A hallgatás törvénye) stílusában. Jorge Michel Grau azonos című mexikói művészhorrorjának (Somos lo que hay, 2010) hasonlóan ötletes újragondolásában az a legjobb, hogy a húsevő kannibálok igazán szimpatikus karakterek, a társadalom által elismert, jó háttérrel rendelkező emberek, akiknek teljesen érthető és elfogadható magyarázata is van a viselkedésükre.

A kannibalizmusuk 18. századi rituálékra épül. A gyászóló családfő, Frank (Bill Sage) éppen felesége titokzatos halálát próbálja feldolgozni, miközben tínédzser lányait győzködi, hogy kövessék a család százéves tradícióit.

A visszafogott, követendő életet élő Parkerék mindig is nagyon összetartó család hírében álltak, persze jó okkal. A zárt ajtók mögött a családfő, Frank szigorú buzgósággal igyekezett fenntartani ősei rítusait és szokásait. Amikor a különösen heves esőzések miatt megáradt patak olyan dolgokat mos ki a földből a családi birtokon, ami tragédiával fenyeget, az apa egyre rosszabb idegállapotba kerül és a két lánytestvérnek kellene átvenni az évente ismételt családi rituálét halott anyjuktól. Az áradás folytatódik, egyre több dolog kerül felszínre, a hatóság pedig vizsgálódni kezd, a Parker család évszázados titka vészesen közel kerül a felfedezéshez.

Vagyunk, akik vagyunk. A könnyen érthető, egyszerű cím egyfelől könnyű filmet is takarhat, másrészt nehezen meghatározható, vajon drámáról, horrorról, netán westernről van-e szó. A válogatós közönség egy része biztosan továbbkeres, abban a tudatban, hogy igazán jó és komplex történet csakis bonyolult, kevéssé „árulkodó" nevet kaphat. Persze az is igaz, hogy mire hozzánk elér egy film, már olvashatunk róla beharangozókat, már tudni fogjuk, milyen filmre számíthatunk, a műfajra biztosan rájöhetünk. Képzeljük el, hogy minden háttérismeret nélkül vágunk neki a film megnézésének. Marad a cím és a film maga, aminek el kell tudnia adni magát.

A Vagyunk, akik vagyunk első képkockái komor, mégis szépséges, drámai hangulatot árasztanak. A szakadó eső és a szürkéskék tónusok, a lassan mozgó, részletekre figyelő kamera hamar a történet részeseivé tesz minket. A film első fele komótos, lassú ütemben vezeti és szoktatja a nézőt a kisvárosi élet ritmusához, aprólékosan mutatja be a vidéki atmoszférát és a kissé durva, érzelmeiket magukba rejtő embereket. Hamarosan szinte családtagként mozgunk a főszereplők házában és – ahogy a történet és a háttér kezd kibontakozni – a film fokozatosan nekiindul. A kritikusok alapvetően ezt a lassú, „vidéki" tempót hurrogták le, de joggal kérdezhet vissza az ember, akkor ugyan miért nem zavarja őket Terrence Malick szinte összes filmje (de főképp a korai munkái), amik hasonlóan lassú tempót diktálva mégis odaszögezik a nézőt a vászon elé.

A cselekmény a film második felére kellően felgyorsul és egy figyelemreméltóan izgalmas finálét kapunk elgondolkodtató következtetésekkel. Bár a film önmagában eléggé kiszámítható, a végére néhány csavart sikerült belevarázsolni, így ez is azok közé a filmek közé tartozik, ami képes felülírni saját magát és valami újat kihozni az alaptémából. Akárhogyan nézzük, ez egy horrorfilm, de – ahogy mostanában már megszokhattuk – igyekszik emberi oldalról megközelíteni a bűnöket és az elkövetőket, inkább a belső drámával, a motivációkkal foglalkozik, mintsem hogy elborítsa vérrel a vetítővásznat.

A Vagyunk, akik vagyunk szinte csak szürkékkel és kékekkel apellál, talán még a vér is kékesvörös a filmben és hát ott a folyton zuhogó, nyomasztó eső, ez így együtt remekül összeáll. A szétázott külső terek és a szűk, sötét szobabelsők, a vizes ablakon megtörő szürkés fények – mintha minden és mindenki folyamatosan könnyezne.

Talán a visszaemlékezős jelenetek, a színpadias 18. századi díszletek közt zajló, a jelent megmagyarázni akaró snittek feleslegesek a filmben. Grau eredeti alkotásában az egyik legerősebb elem, hogy esze ágában sincs megmagyarázni a történteket, nem akarja értelmezni a helyzetet, kétségek közt hagyja a nézőt, ezzel folyamatos feszültséget is generál. Szóval elég könnyű belátni, hogy (és ez általánosságban is igaz) ha a film készítői erővel akarják bizonygatni a saját igazukat és mindenféle szájbarágós magyarázattal állnak elő, az szépen alá tudja ásni a film egységességét. A Vagyunk, akik vagyunk ezen jelenetek nélkül is tökéletesen helytállna, és bizony, mi nehézfejű nézők is rájönnénk, hogy a főszereplők nem ma találták fel a kannibalizmust.

A We Are What We Are jó kis horrorfilmecske, sőt! Annyi baj legyen, hogy a kannibalizmust túlmagyarázzák, mert közben meg – micsoda hangulatfokozó – Tommy Strange énekli at It Was Me That Made Her Bad című country nótát... Klassz!

 

 

From the Dark – A sötétből (2014)

ír horror thriller, szörnyfilm (vámpírfilm)

A From the Darkban az ír rendező, Conor McMahon szakít a korábbi, Stitches című mozijában működő korai Peter Jacksonos humorral és komolyabbra és egyszerűbbre veszi a figurát, kombinálva a „félünk a sötétben"-képletet a vámpírmitológiával.

A sötétből a lehető legegyszerűbb történetet vázolja: egy fiatal párocska, Mark (Cromwell) és Sarah (Algar) kocsija elakad egy sáros földúton Írország isten háta mögötti részén. Persze sötétedik, így Mark egy zseblámpával felszerelkezve indul el segítségért, míg Sarah a kocsiban várakozik, hátha arra jár valaki. Mark hamarosan felfedez egy régi, lepukkant tanyát, benne egy sokkos állapotban lévő öregebb fickót vérző sebbel a nyakán. Nem sokkal később Sarah-val együtt térnek vissza, és gyorsan szembesülniük kell a ténnyel, hogy a gazdát egy agresszív és baljós lény támadta meg, ami elég extrém módon irtózik a fény minden fajtájától.

Na igen, egy kis csavar a vámpírsztorin. McMahon szörnye erős, fura, és végig a fókuszon kívül marad vagy ügyesen eltűnik, mielőtt a lámpa fénye felévillan. Az egész film alatt így viselkedik, a fény annyira taszítja, hogy néha azt hihetnénk, annyira nem is veszélyes. Ha bármilyen kislámpát, gyertyát vagy akár a telefon kijelzőjét elé tartjuk, akkor visszavonul... A fák árnyékát használva próbál közelebb kerülni a házhoz, és csak a holdfényben láthatjuk az alakját. 

A kétlábú, aszott és magas lény Nosferatu bandájának, a The Descent földalatt élő humanoidjainak és az I Am Legend elfajzott élőhalottjainak furcsa keveréke, nem különösebben félelmetes, viszont azzal, hogy McMahon folyton az árnyékban tartja, ügyesen a fókuszon kívül, valami sötét varázslattal ruházza fel, ami mindvégig működtetni tudja a karaktert. 

A vámpír mellett érdekes módon a film egyszerűségét és szögegyenesen futó cselekményét is sikerül befogadnunk, mert miután besötétedik, már minden Sarah egyszemélyes túlélési küzdelme körül forog, harca a fényért repetatív és nagyjából sallangoktól mentes. Amikor minden veszni látszik, a feszültség lassan fokozódik és a film  akcióorientáltabbá válik, ezzel együtt a holdfényen és a mobil kijelzőjén alapuló menekülősdi mégis unalmas és ötlettelen. Rengeteg módon érdekesebbé lehetett volna tenni az elbújni, fényforrást találni, visszavágni, megint elbújni jelenetsort, nos, a filmben ez a dolog nem jött össze.

Persze a rendező azért nem nyúlt teljesen mellé, a film feszes tud maradni és sokszor képes zsigeri izgalmat teremteni, a két főszereplő teljesen hihetően játsszák a hétköznapi, átlagos figurákat, akik egy kicsit lazítani akarnak és kimenekülni a városból. Veszekednek, csipkelődnek, de a felszín alatt nagyon is valós és természetes kötődéssel szeretik egymást. Ennek eredményeként érdekelni kezd a sorsuk és együtt izgulunk értük, kiváltképp, amikor Mark megsérül és Sarah mindent megtesz, hogy megmentse a sötétségtől.

A sötétből egészen szórakoztató, egy kicsit ijesztő, bár önmagán nemigen mutat túl. Azt adja, amit várunk tőle, semmi többet. Egy kicsit kockáztathatott volna a rendező, egy kicsi rizikó belefért volna, ha néha letér a biztonságos útról. Nem vacak, nem szuper, egy jól megcsinált kis thriller.

Forrás: Dreadcentral >

IMDB >

 

A Girl Walks Home Alone at Night – A lány egyedül sétál haza éjszaka

iráni-amerikai romantikus arthouse horrordráma, western

Az első iráni vámpír-western, Ana Lily Amirpour szépséges debütfilmje. Egy érzékeny műfajkeresztezés, csipetnyi spagettiwestern, egy darabka képregény, horror, neo noir és persze az iráni újhullám.
A kritikusok szokásos klisé-skatulyája ezúttal helyénvalónak tűnik: A Girl Walks Alone at Night-hoz hasonlót még nem látott senki emberfia! Kivételesen szép és fájó iráni drámát igen (pl. Asghar Farhadi filmjei), post-punk akció-románcot (Sogo Ishii Burst City-je), művészfilmes vámpírdrámát (Only Lovers Left Alive), ilyeneket igen, de iráni vamp-westernt... Sorolhatnánk persze még a műfajkeverős, több lábon egyensúlyozó, művészi horrormozikat, de el kell ismernünk, Amirpour filmje ezekkel könnyedén veszi a versenyt! Ha nem is állíthatjuk, hogy jobb vagy rosszabb társainál – szépen teljesít az erős mezőnyben és láss csodát: újat és egyedit nyújt.
A feminista neo noir (tovább aggathatjuk a jelzőket) egy elképzelt iráni városban, Bad Cityben játszódik, ahol minden és mindenki szélsőségesen karakteres, képregényszerűen kontúros, meseszerűen jó vagy rossz. A rengeteg, jól ismert előzményfilmeken megjelenített vámpírnőkkel ellentétben itt a főszereplő lány öntudatos, kifejezéstelen arcú, szótlan, folyton csadorban jár... és kérlelhetetlen.
Nincs még egy film, ami olyan leleményesen kapcsolna és ezáltal új értelmet adna két, egymástól mérhetetlen távolságra lévő szimbólumnak, mint a A Girl Walks: ahogy a pókerarcú, hidzsábot viselő Nosferáta (szimbólum1) vérre szomjazva gördeszkázik (szimbólum2) az elhagyott éjszakai utcákon, miközben a horror nem történik meg, nincs éjszakai őrült gyilkolás, csak könnyű szellő és és a fekete aszfalt. Ahogy az is csak ebben a filmben működik, de itt nagyon, hogy a sivatagi-éjszakai atmoszférában némán suhanó, fagyos szívű vamplány édes és szomorú, de mindenképp fatális szerelembe esik két étkezés között.

A történet egy fiktív, anarchista, törvénytelennek tűnő városban, Bad Cityben játszódik, valószínűleg Iránban, kiégett, füstokádó gyárépületekkel, egy megcsúszott, koszos Amerikát szimulálva (a filmet Californiában forgatták). A városnév egyértelműen utal Frank J. Miller Sin Cityjére, a képregények egyébként szintén referenciaértékűek Amirpour filmjében, és nem csak a kontrasztos fekete-fehér fényképezés miatt. A film egyik alapját a rendező korábban rajzolt képregénye adja. Ezek a westernes grafikus utalások a filmben az iráni tradiciókra, ezen belül a nők helyzetére reflektálnak a muszlim kultúrában, adva az egész anyagnak egy folyton ismétlődő, egzotikus motívumkészletet.

Eltelik némi idő, mire a film kimutatja a foga fehérjét, ráadásul az első jelenetekben nem is a lányt, hanem a fiút ismerhetjük meg: a személyes és pénzügyi problémákkal küzdő főszereplőt, Arasht (a német-iráni színész Arash Marandi), akit már a beharangozó trailerek is az iráni James Deannek tituláltak. Egy jóképű fiatal punk egy menő, '57-es Thunderbird sportkocsival, aki naná, hogy elvágyik Bad Cityből. Ahogy az lenni szokott, az álmait egy könnyed tollvonással elintézik a szülők, ahogy Hossein (Marshall Manesh, Így jártam anyátokkal), Arash heroinfüggő és egyben haldokló apja is teszi, aki a felesége elvesztését nem képes feldolgozni. A drogokkal felhalmozott tartozásért cserébe Saeed, a veszélyes és őrült díler Arash kocsiját kéri és veszi el.

Saeed-ot, az agresszív drogost, torkán sex tetoválással, aki rendszeresen megaláz egy a sötét múltja miatt prostitúcióra kényszerült nőt (Mozhan Marno), szinte törvényszerűen utol fogja érni a végzete. Egy éjjel az Arashtól  zsákmányolt kocsi visszapillantó tükrében megpillantja a néma, szirén-arcú lányt (Sheila Vand), a címszereplőt, akit persze a következő áldozatának hisz. Már akkor sejthetjük, hogy a tradicionális öltözékben álló csajt nem fogjuk tudni megítélni hagyományos jó/rossz módon: az éjszaka asszonya feketére rúzsozott ajkakkal, elektro-popot hallgatva, mintha egy korai Madonna-poszterről lépett volna le, ami emblematikus módon a hálószobája falán lóg.

A női egyenjogúságot semmibe vevő férfiakra visszahúzódó, de korántsem ártatlan szuperhősként vadászó ragadozóként a lány egyfajta tisztogató munkát végez: ha nem vagy jófiú, akkor neked annyi. Az egyetlen, aki képes lefegyverezni őt, Arash, egy hősromantikus álmodozó, aki az ősi iszlám alapvető kódjait hordozza magában: a tisztelet, becsület, a nők és férfiak között működő bizalom kiemelik őt a többiek közül. Ahogy a lányhoz közeledik, viszonyul, a klasszikus, óvatos udvarlási fázis lecsillapítja a vámpír ragadozóösztönét, ahelyett, hogy kettétörné a gerincét, megengedi neki, hogy egy gémkapoccsal fülbevalót szúrjon a fülébe: romantikus jelenet, ahol a felszínre tör az a finoman cizellált erotika, ami már-már kiveszni látszik a mai világban.

A Girl Walks Home Alone at Night kivételesen összetett audiovizuális élményt nyújt: Lyle Vincent remek képbeállításainak köszönhetően a film egy elfeledett és lepusztult Gotham-szerű háttérben mozog, a zene pedig, akár a hűvös sivatagi szél, folyamatosan ellenpontozva festi tovább a hangulatot. Amirpour válogatása jól tükrözi a mai arab, nyugatorientált, de a tradíciókhoz még mindig ragaszkodó világot. Az arab rocktól a '90-as évek New Wave-éig széles skálán mozog ez a Közel-Keleti Amerika-íz.

Girl Walks nem is igazán horror, inkább egy furcsa love-story, vagy, ha jobban tetszik, egy műfajskatulyáktól mentes műalkotás, ahol a történet nem dialógusokból tudjuk meg, hanem mozdulatokból és képekből rajzolódik ki előttünk minden. Egy erős képregény/videoklip kombó, ami úgy hat az emberre, mint egy friss kapcsolat vagy egy nem várt eljegyzés. Megdobogtatja és meg is köti a szíved.

 

 

IMDB >

 

 

süti beállítások módosítása